27.fejezet - Vége

George a kirohanásom után szó nélkül ácsorgott a dohányzóasztal túloldalán, majd ugyanolyan némasággal, magában mérgelődve elhagyta a lakosztályom. Harry támogatóan a hátamra helyezte a kezét, de leráztam magam egy egyszerű "semmi bajom" kijelentéssel, és a fürdő felé indultam.
   - Itt aludnék, ha nem jelent gondot - szólt utánam halkan - nem azért, hogy figyeljek rád, hanem mert nincs kedvem éjnek évadján hazataxizni a külvárosba - megértően bólintottam, s miután elvégeztem fürdőszobai tevékenységeimet, felhúztam neki a vendégszobában az ágyneműhuzatot mint jó háziasszony. Harry megköszönte, de mielőtt elléptem volna mellette az ajtóban, megragadott a csuklómnál - aludj jól, Scarlett - mosolygott rám, amit viszonoztam is.
De kívánsága mit sem ért. Egész éjjel csak forgolódtam, akkora gombóc keletkezett a gyomromban. Csak akkor kezdett el úgy igazán leesni, hogy a kis tervem pontosan milyen következményeket is vonhat maga után, amiket egyedül igazán kevés eséllyel tudok megoldani. Bár mostmár édes mindegy. A vonatom reggel kilenckor indul a King's Crossról, ami azt jelenti, hogy a reggeli csúcs miatt már fél nyolckor el kell indulnom a szállodából. A véletlen elalvás veszélye nem igazán fenyegetett, és hat előtt pár perccel ki is nyomtam a telefonom ébresztőjét, mivel feleslegesnek bizonyult a jelzése. Komótosan kimásztam az ágyamból, kiválogattam az aznapi ruhámat, majd összepakoltam a bőröndömbe. Átsiettem a fürdőszobába, lehetőleg olyan halkan, hogy Harryt ne ébresszem fel. Miután felöltöztem és összeszedtem a nesszeszerem tartalmát a kád és a mosdókagyló széléről, félúton a szobámba bekukkantottam a vendégszoba résnyire nyitott ajtaján. A behúzott vastag függönyök miatt teljes volt a sötétség.
   - Engem keresel? - hallottam meg a rekedtes hangot magam mögött, amitől egy pillanatra frászt is kaptam.
   - Gondoltam, felébresztelek, hogy... - magyarázkodtam megfordulva a tengelyem körül.
   - Hogy ki kell jelentkezni, tudom - fejezte be a mondatomat - már fent vagyok egy ideje, csak reggelit hoztam - tartotta fel a két kávéspoharat és a zacskós szendvicset maga elé - ha összepakoltál, akár ehetnénk is.
   - Köszönöm... - pislogtam megszeppenve, majd bementem a szobámba, hogy lezárjam a bőröndömet, amit ki is húztam magammal a szobából a hallba. Reggeli után Harry is összeszedte a cuccát, amit a lakosztályban hagyott gyakori látogatásai során, míg én hét húszra a szálloda elé rendeltem a taxit. Kijelentkezésünk után kiléptünk a csípősen hideg téli hajnalba. A nap még jóval a horizontvonal alatt járt, ráadásul akkora hófelhő fedte be a város egét, hogy úgy tűnt, mintha még éjszaka volna. Pont, mire a taxisofőrrel betettük a csomagtartóba a bőröndömet és beszálltunk az autóba, nagy pelyhekben havazni is kezdett. Mire kiértünk a pályaudvarra, volt még tíz percünk kiváltani a foglalt jegyeket és elérni a vonatot, viszont amin észrevett minket egy kalauz, készségesen segített nekünk abban, hogy soron kívül hozzájussunk a jegyeinkhez, így volt időnk meginni egy kávét a peronhoz lévő közeli reggelizőstandnál. Épp, mikor ott ácsorogtunk, a frissen érkezett e heti pletykalapokat pakolták ki, amik címlapján sorozatban találkoztam a sajátom és Harry arcával. Megböktem az inkognitóban mellettem lévő énekes vállát, és állammal az újságok felé intettem, mire ő elvigyorodott. Abban reménykedett, amiben én is; hogy talán tegnap mégsem rontottuk el annyira.
A vonatjegyünk az első osztályra szólt, ezt még George intézte két hete. Harryt próbáltam lebeszélni a dologról, de ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen és a közelben álljon, mikor beszélek Jasonékkel - ráadásul úgy érezte, ő is bocsánattal tartozik Catnek mint rajongójának, mely gesztust csak pozitívan tudtam értékelni. A kabinunkban csak mi ültünk, és kérésünkre leengedték a függönyt a folyosóra néző ablakok előtt, így Harry kicsomagolhatta magát az orráig takaró vastag sál, kötött sapka és napszemüveg rengetegéből. Kimelegedettségétől tincsekben álló izzadt haja csillogó homlokára tapadt, arca kipirult, ő maga pedig a kabátja után a pulóverét is levette.
   - Forró dolog ez az inkognitó - túrt a fürtjei közé, amin csak-csak elnevettem magam. Kedélyesen elbeszélgettünk egy ideig a mellettünk elhaladó havas tájról, majd egyszer csak térdeire támaszkodva előrébb dőlt, mitől a fülke hangulata is komolyabbra váltott - félsz? - meglepett a kérdése.
   - Hogy érted?
   - A menedzsmenttől, amiért keresztbe tettünk nekik, George-tól, hogy mi van, ha tényleg bíróság elé viszi az ügyet... és Catéktől, hogy... újra szembe kell velük állnod - smaragdzöld szeme olyan figyelemmel követte az arcom rezdüléseit, hogy úgy éreztem, a vesémbe lát, és aggodalmát tisztán ki tudtam olvasni a tekintetemből. Eszembe jutottak Liam szilveszter éjszakáján elejtett szavai: "Hiszed vagy sem, a kapcsolatotok ellenére igazán kedvel téged." Így úgy döntöttem, hogy nem zárom ki. Ma nem.
   - Igen - sóhajtottam - félek.
Együttérzően a kezem után nyúlt, melyet tudatosan nem húztam vissza, és hagytam, hogy szorosan mellém üljön, és a vállamat átkarolva a mellkasára húzzon. Kedvem lett volna sírni, de egyszerűen nem volt hozzá erőm, elapadtak a könnycsatornáim - nem lesz semmi baj. Együtt végigcsináljuk. Most sem foglak magadra hagyni - suttogta a fülembe, míg lassan végigsimított a hajamon, majd még egyszer, és még egyszer. Lassan lecsukódott a szemhéjam, és megadtam magam a fáradtságnak, ami több, mint húsz órán át tartó folyamatos ébrenlét és aggódás miatt következett be. Mikor magamhoz tértem, Harry ugyanúgy ült mellettem, mikor elaludtam, de az ablakból látszó természeti képek helyett a manchesteri vasútállomás ismerős oszlopait láttam.
   - Jó reggelt - vigyorgott rám Harry, majd kicsusszant mellőlem, és visszavette az álcáját, mire én is elkezdtem öltözködni - pontosan hány órát aludtál te tegnap este óta?
   - Hány órás volt az út? - kérdeztem kisebb szünet után.
   - Kb. két és negyed óra.
   - Akkor kettő és negyed órát - bólintottam.
   - Nem aludtál éjjel? - hitetlenkedett, míg levarázsoltuk a csomagtartóról a bőröndömet és az ő válltáskáját, és elindultunk a folyosón a legközelebbi kijárathoz.
   - Nem igazán.
   - Miért nem szóltál?
   - Mert nem fogok átkopogni azzal éjjel fél háromkor, hogy "haver nem t'ok aludni, beszélj már hozzám" - szóltam vissza csípősen, kicsit túl is játszva a szerepemet, mire felnevetett.
   - Oké-oké, értem - bólogatott nevetve, míg segített leemelni a peronra a cuccomat, majd nekem is kezet nyújtott, hogy biztonságban lelépkedjek a magas lépcsőkön - jön valaki érted?
   - Nem, hazabuszozom. Már hazai pályán vagyok, nem kell játszanom a sztárocskát. Tegnap óta meg pláne nem.
   - Hát márpedig nem fogsz buszozni. Bérelek egy kocsit - indult meg a pénztár felé, még azelőtt, hogy tiltakozni kezdhettem volna.
Fél órán belül Harry kölcsönzött kocsija már a Sackville Park előtt parkolt, és mi is a lakásomon voltunk, hogy felmelegedjünk kicsit a januári hidegből. Készítettem pár melegszendvicset, majd lefőztünk egy jó nagy adag kapucsínót, úgy beszélgettünk a konyhapultnak támaszkodva. Most, hogy már nem kellett megjátszani a nagy szerelmespárt, egész könnyedén megtaláltam Harryvel a közös hangot. Kiderült, hogy a zenei ízlésünk is egész hasonló, bár filmek terén kialakultak köztünk élesebb viták, de megálltuk, hogy ne ugorjunk egymás torkának. Kár, hogy ezt a sok jót csak most láttam meg benne. Hiba volt kizárnom olyan hosszú ideig, és csak akkor engedni felé, mikor tudtam, hogy csak az ő segítségével oldhatom meg a problémáimat. Már megértem, Jason miért mondta újévkor azt, amit. Harryt is kihasználtam ilyen módon, ami nem a régi énemre vall.
Harry egészen addig, míg apa haza nem ért, velem maradt, majd magunkra hagyott a lakásban, hogy be tudjak számolni apának a londoni élményeimről. Kora estig beszélgettünk, majd elmentem aludni, hogy kipihenjem magam a holnapi sulira. Visszakaptam a normális életemet. Már csak a barátaim hiányoznak.

Első órám előtt már jó háromnegyed órával beértem az iskolába, hogy akkor tudjak beszélni Jasonékkel, mikor még kevesen vannak az épületben. Ez viszont sajnos nem jött össze, mert barátaim az utolsó percekben jelentek meg a szekrényteremben, és látványosan próbáltak nem venni rólam tudomást. Csalódottan beletörődtem, hogy a lerohanásukkal meg kell várnom a délutánt, mikor Harry is jelen lesz, hogy Cattől kérjen elnézést. És, mint mindig, mikor az ember nagyon vár valamire, az órák csigalassúsággal teltek, és a szünetekről is alig akaródzott becsöngetni olyan hamar, ahogy én szerettem volna. Töri előtt gyorsan bedobtam mindkettőjük szekrényébe a kis cetlit, hogy a francia nyelvi teremben várjanak, mert valaki beszélni akar velük. Catről tudtam, hogy a kíváncsisága jobban fogja hajtani, mint amennyire megbántott, Jasonről meg azt, hogy sosem hagyná magára a barátnőjét. Utolsó óra után aztán megvártam, míg ők ketten felmennek az emeletre, majd mikor Harry is belépett a portán, együtt utánuk eredtünk a megbeszélt találkozó helyre. Ahogy a csukott ajtó elé értünk, meghallottam halkan kiszűrődő elmosódott beszélgetésüket, és vadul dobogó szívvel nyitottam ajtót, magam mögött az énekessel. Amint beléptem a küszöbön, mindketten elhallgattak, és felém fordultak. Cat a középső sor utolsó padjának tetején ült, Jason pedig barátnője előtt állva támasztotta a faliújságot.
   - Sziasztok - köszöntem idegességtől rekedt hangon, míg Harry becsukta mögöttünk az ajtót. Ők is üdvözöltek halkan, majd várakozó tekintettel méregettek minket - nem tudom, hallottátok, de...
   - Szakítottatok - vágott a szavamba Cat - ettől hangos a Twitterem. Jó, hogy csak én tudom, hogy nem is történt szakítás, tekintve, hogy együtt sem voltatok... - kemény szavaira lesütöttem a szemem, mire Harry rögtön a védelmemre kelt:
   - Értsétek meg, nem volt más választása. Megfenyegették, hogy oda a karrierje, ha bárkinek is elmondja a dolgot, és...
   - Ne akard helyette elvinni a dolgot, haver - rázta meg a fejét Jason - átvert minket. A legközelebbi barátait.
   - És épp ezért nektek kéne a legjobban tudnotok, hogy mennyire nehezére esik titkokat megosztania másokkal, álljon az bármennyire is közel hozzá.
   - Ne akard nekem beadni, hogy jobban ismered, mint mi! - emelte fel a hangját barátom, de Harry megtartotta a hidegvérét.
   - Te meg azt, hogy ismered annyira, mint amennyire elhiteted másokkal - erre Jason visszavonulót fújt. Harry ekkor Cathez fordult - nézd, tudom, hogy dühös vagy Scarlettre, és azt is tudom, hogy mennyire szarul érzi magát. Nem azért, mert láttam, hogy viselkedik. Hanem mert én is voltam ilyen helyzetben még ez előtt. A banda többi tagjának nem szólhattam a dologról, hogy a csajjal a helyzet nem volt valódi, és a szüleimnek is be kellett adnom, hogy komoly a dolog. Mikor kiszivárgott a szóló-dalom, akkor lett csak nagy patália a csapatunkban, mert e mellé még kitudódott a kis titkom, és a fiúkat iszonyatosan megbántottam vele. Komolyan fontolgattam, hogy otthagyom a One Directiont, mert így nem éreztem magam érdemesnek, hogy ott maradjak velük. De a rajongók miatt nem tettem meg. Azután a lánnyal is szakítottam... aki már meg is írta a rólunk szóló szakítós számát.
   - Taylor Swift...? - suttogta szinte hangtalanul barátnőm. Harry némán bólintott.
   - Az ő menedzsmentje is összejátszott a Modesttel, hogy Taylor az új, kevésbé country-stílusával is fel tudjon törni. Ehhez kellett egy nagy szerelmi dráma, és akkor is engem találtak megfelelőnek a barát szerepére. Taylor könnyen szerelmes lesz, és ő se tudta, hogy csak a hírneve miatt vagyok vele. És nagyon sajnáltam a dolgot, mert nem ő tehetett a helyzetről, de nem tudtam megszeretni. Így, mikor már elég nagy bevételt jósoltak az új albumára, szakíthattam vele. Scarlettel is ez volt a helyzet - állt félre, hogy én is látszódjak mellette -, azzal a különbséggel, hogy itt tényleg nem játszottak szerepet gyengédebb érzelmek... és nem a menedzsment mondta meg, hogy szakítsunk a nyilvánosság előtt.
   - Hanem? - bukott ki a kérdés Jasonből.
   - Hanem én - feleltem - megijedtem, hogy elveszítelek titeket, ezért véget vetettem az egésznek. Már úgy sem akartam folytatni ezt az érdekkapcsolatot, hogy ti is tudtok a dologról. Igazatok volt azzal kapcsolatban, amit újévkor mondtatok. Nem voltam önmagam. Sajnálom.
   - Ahogy én is - tette hozzá Harry - nem kellett volna hazudnom a rajongóknak - mosolygott bűnbánóan Catre - és nem kellett volna elszakítanom tőletek Scarlettet. Szüksége van rátok.
   - Rendbe akarom hozni a dolgokat veletek - erre Cat leugrott a pad tetejéről, és pár méterrel előttem megállt:
   - Az hosszú lesz. De talán... talán működni fog a dolog. De először is - tett felém egy lépést, és a gyomrom még kisebbre ugrott, mint a nap folyamán bármikor - meg kell, hogy öleeelj - vigyorodott el, és a következő pillanatban már karjai a nyakam köré fonódtak - jaaaaj, istenem, de hiányoztál!
   - Hát még te nekem... - mormoltam hosszú barna hajába, mely a fejemet tartó vállát takarta. Miután elváltunk egymástól, Jasonhöz fordultam - neked a szilveszter éjszakai fejmosást is köszönöm. Ha csak szó nélkül lelépsz, nem tudom, észhez térek-e...
   - Hát, én sem tudom, mi lenne veled... - csóválta a fejét, majd fél karral magához ölelt - szeretlek, te idióta. De ne zárj ki minket többé. Ne akarj megbántani ezzel.
A nagy békülés után barátaim moziba indultak, Harry pedig haza dobott engem. Tettünk egy sétát a parkban, majd lesöpörtük a házunk bejárata melletti padról a havat, és leültünk még kicsit beszélgetni.
   - Hogy érzed magad? - kérdezte szelíden mosolyogva.
   - Egy kicsit jobban. Már csak George haragjától kell félnem... - grimaszoltam, mire megcsörrent  a mobilom. Menedzserem számát írta ki. Pár pillanatig haboztam, hogy fel merjem-e venni, de végül erőt vettem magamhoz, és a szám szélét rongyosra rágva megnyomtam a hívásfogadó gombot - Igen?
   - Scarlett! Elképesztő, micsoda szenzáció a szakításotok! Váratlan volt, mind a derült égből villámcsapás, és hihetetlen, mekkora bevétel származott a reklámból! Kint van a kiadó a csődből, és a One Direction albumának rendelési száma is az egekben! Ilyen magas statisztikát én még életemben nem láttam!
   - Tessék...?
   - Kint vagyunk a csávából, érted?! Megcsináltátok! Hogy erre miért nem gondoltam! Mikor már mindenki kezdte megszokni a párosotokat... hát pont ekkor kell véget vetni a dolognak! Tökéletes időzítés! El se hiszem!
   - Tehát nem haragszol? - kérdeztem vonakodva, mire Harry izgatottan a fülemen lévő telefonhoz hajolt.
   - Sőt, bocsánattal tartozom a tegnapiért. Tudod, nem szeretem, ha a hátam mögött szervezkedés folyik. Azt hittem, ma a fejemet veszi a vezetőség, mikor behívattak, hogy nem így volt megbeszélve. A Modest képviselői is jelen voltak, de kisanyám, nagyon tudsz te időzíteni! Előléptettek a húzásod miatt! Ráadásul már előterjesztettem, hogy szerződtessenek téged a kiadóhoz, mint állandó író.
   - Ez most komoly? - hitetlenkedtem, és akkora vigyorra húztam a számat, amekkorára csak a hidegtől elfáradt arcizmaim csak engedni tudták.
   - Igen, komoly. És ne aggódj, mint különleges ügyfélnek, én maradok a menedzsered. Ki nem engednélek a kezeim közül valami amatőr frissdiplomásnak! De most mennem kell, megbeszélésem lesz. Péntek délután várlak az irodámban. A hetedik emeletre gyere.
   - Ott leszek! Szia! - és megszakítottam a hívást. Örömömben Harry karjaiba vetettem magam, aki szintén önfeledten nevetett velem a hír hallatán.
   - Na, minden rendben! Minden rendbeeen! - simogatta a hátamat, amiből épphogy éreztem valamit a vastag kabát miatt.
   - Köszönöm, Harry. Mindent köszönök - bontakoztam ki az öleléséből - viszont mostmár felmegyek, tanulnom kell holnapra - megértően bólintott, és már indult volna vissza a kocsija felé, mikor az utolsó pillanatban megfordult:
   - Mit szólnál egy kávéhoz?
   - Hogyan? - szóltam vissza a küszöbről.
   - Egy kávéhoz. Semmi paparazzi-műsor, semmi nyilvánosság. Csak mi, ketten. A veszekedések ellenére... szerettem veled tölteni az időmet. Végre egy lány, akinek van öntudata. Én, őőő... - nevetett zavartan, mire riasztó módjára visszhangoztak újra Liam szavai a fejemben - ami azt illeti, nagyon kedvellek. Már... egy jó ideje... és... szeretném megpróbálni a dolgot, úgy igaziból... tiszta lappal... szerződés és kötelezettségek nélkül. Szóval... egy kávé?
   - Harry... - sóhajtottam - nagyon kedves tőled, de... - néztem rá sajnálkozón - ne értsd félre, örülök, hogy megismertelek, tényleg, és igaz, voltak jó pillanataink is, de... a mi lapunk sosem lesz tiszta lap. Ráadásul nem akarok most senkit összezavarni, apát, hogy akkor most érdekelsz-e vagy sem, a nyilvánosságot, hogy megint vagy még mindig járunk-e..., Catéket, hogy ez most kamu vagy tényleg komoly... utóbbival magamat sem szeretném összezavarni. Kedvellek, tényleg... de túl sok a kényes tényező. Tehát... a válaszom nem. Sajnálom.
   - Érthető... - bólogatott kabátzsebre dugott kézzel -, de már megtanultam, hogy nálad megéri nem feladni.
   - Hogy érted?
   - Hetekkel ezelőtt eszedbe nem jutott volna egyáltalán egy levegőt szívni velem. Az előbb pedig gondolkodás nélkül vetetted magad a karjaim közé - hívta fel a figyelmem a dologra - szóval ne számíts arra, hogy feladom. Fogunk mi még találkozni. Csak szólok - húzta arra a bizonyos félmosolyra a száját, és sarkon fordulva elindult a hólepte fákkal szegélyezett parki ösvényen.
Ahogy felértem a lakásba, elkezdtem kipakolni a bőröndömből a szennyes ruhákat, és az egyik felsőmből kiesett egy tegnap reggel kelt kávézó számlája, ami két kapucsínó és egy szendvics vásárlását igazolta. A kis papír hátoldalán egy nekem címzett, kézzel írott üzenet szerepelt. Ahogy olvastam a kacskaringós betűket, fülig érő vigyorral reménykedtem, hogy Harry komolyan gondolta a dolgot.