Előszó

Nem tartom magam különleges gyereknek. Jó, oké, azt elismerem, hogy más vagyok, mint a korosztályom, de hát mindenhova kell egy kakukktojás. Ez megmutatkozik az öltözködésemben, a zenei ízlésemben, az érdeklődési körömben, az élethez való hozzáállásomban... bár önmagában ez még nem is furcsa. A furcsa az, hogy nem vagyok egyedül. Azt gondolnátok, hogy nekem, Scarlett Martinsnak nincsenek barátai, igaz? A "lázadó különc tinédzser, akit senki nem ért meg..." Nem minden a külső. Ez abból is látszik, hogy ki a legjobb barátnőm; Catherine Davies, az örökké vidám, kissé szertelen, mindig mosolygós lány, aki bárhova is lép be, a helyiség megtelik élettel. És itt vagyok én - a másik véglet -, a magába forduló, aki alig mosolyog, és mint egy őrült, egyfolytában egy füzet felé görnyedve körmöl valamit. Kevesen tudják, hogy mit.
Állandóan történeteken pörög az agyam, amiket egyszerűen muszáj kiírnom magamból, így az évek során össze is gyűlt pár köteg füzet otthon. Bár ebben a legjobb talán az, hogy nagyon sokan támogatnak, elsősorban Cat, aki epekedve várja az új részeket, és igazából mást nagyon nem is olvas, csak az én történeteimet. Aztán ott van drága barátnőm pasija, a szintén sztorikreálás mániában szenvedő lelki társam, Jason Pierce, akinek ha kikérem a véleményét egy-egy ötletemről, egy komplett elemzést kapok vissza. És itt van még apa.
Apa, aki egész életemben mindig támogatott, és az írásnak is nagyon örül. Azt mondja, akkor lát igazán és feltétel nélkül boldognak, amikor írok, és szeretné, ha sikeres lennék ebben a vállalkozásban. Ezért is küldte el az egyik regényemet egy kiadónak. És lassan letelik a várakozási idő.
Bármelyik pillanatban jelentkezhetnek.