1.fejezet

Amint megcsörrent az órám, reflexszerűen csaptam ki a kezem a takaró alól, hogy elhallgattassam. De az ébresztőm helyett az éjjeliszekrényem szélébe sikerült ütnöm.

   - Aúúú! - ültem fel az ágyamban, a csuklómat dörzsölgetve. Az éles fájdalom pillanatok alatt magamhoz térített. Ahogy megvizsgáltam a kezemet, örömmel konstatáltam, hogy bár iszonyúan sajog, a csontomat eltörnöm azért nem sikerült. Ez az, Scarlett! Megy a pozitív gondolkodás hétfő hajnalban!

Hétfő... a nap, amit minden kisgyerek, általános iskolás, gimnazista és kövér, vörös macska is utál. Szerény személyem szerint nem véletlenül. Lássuk csak az órarendemet:

Kezdek rögtön, fél nyolckor, ami még javában hajnal, egy matekkal, amit aztán egy biosz követ, majd töri, fizika, tesi, egy ének, aminek semmi értelme, majd nap végére egy angol. Na, annak már van értelme. Szívem szerint minden hétfőn csak délután egykor kelnék fel, hogy szép komótosan beérjek fél kettőre, amikor az utolsó óra kezdődik. De nem, a fakultáció csak az emelt szintű érettségire érvényes, amiből középszinten vizsgázol, annak az alapszámú óráira kötelező bejárni. Pff... könyörgöm, de énekből és tesiből ki az a pihentagyú idióta elvetemült állat, aki érettségizik? Jó, tudom, van olyan hely, ahol ezt kérik, mondjuk művészsulikban, vagy ha valaki gyógytestnevelő akar lenni vagy ilyesmi, akkor ez a kötelező... de az isten szerelmére, én, aki nem csak, hogy nem tud hét kört lefutni tizenkét perc alatt, de még fahanggal is áldott meg az ég, mi a jó édes nénikém bokájának járjak be a tölteléktárgyakra? Értelmük nulla, legalább is számomra. De ha már itt tartunk, a fizikát is ebbe a "felesleges" kategóriába sorolhatnám, ha nem találtam volna ki jobb elfoglaltságot, mintsem hogy az órára figyeljek.

És ha már fizikaóra...

   - Gyerekek, foglaljatok helyet! - utasított minket egy középkorú nő - Mrs Drank vagyok, a veletek párhuzamos osztályt tanítom fizikából. A tanárotok, Mr O'diso megbetegedett a hétvégi tanári kirándulás alatt, így ezen a héten biztos nem lesz. Én nem fogok nektek új anyagot tanítani, inkább foglaljátok el magatokat.

   - Hogyhogy megbetegedett? Mi a baja? - tette fel a kezét jóbarátom, Jason Pierce.

   - Megfázott. Nem volt hajlandó felvenni a pulóverét - jelent meg a helyettesítőtanár arcán egy halvány mosoly. Az osztályon átfutott egy halk nevetéshullám - na, de kérlek benneteket, hogy ne legyen rátok panasz! Ki kell javítanom a fizikafaktosok témazáróit. Ha már itt tartunk; Catherine Daviesnek vannak itt barátai? - a teremben ülő diákok felénk fordultak, hatalmas vigyorral az arcukon. Ennek egyetlen magyarázata van; nyár elején, kilenc hónap után Jason és Cat kirakták Facebook-on, hogy együtt vannak. Mert bizony, tavaly ilyenkor, októberben végül beadták a derekukat annak, amit én már azóta mondok nekik, mióta első kémiaóránkon egy laborcsoportba osztottak be minket kilencedikben; hogy egy nap össze fognak még jönni. Előttem nem is akarták titkolni tavaly, sőt, ugyanúgy járkáltunk a városban hármasban, mint eddig. A különbség annyi volt, hogy onnantól kezdve fogták egymás kezét, és néha váltottak egy-két gyors (és néha már túl diszkrét) csókot. Ó, de hogy mennyit szenvedtek első gimis évünk nyarán! Bárhova mentünk, mindig félrehívtak, hogy megkérdezzék, mit gondol róluk a másik. Tavaly őszi osztálykiránduláson már látszott, hogy alakul köztük valami, de magunknak is félték bevallani, nemhogy nekem, vagy ne adj' Isten, egymásnak! Nem, nekem kellett játszanom a kerítőt, és tizedik októberében épp kapóra jött egy nagyon durva influenza. Elmentek kettesben moziba, és hát, nem elcsattant az első csók? Hm... de. Amúgy félreértés ne essék, imádom mindkettejüket, de olyan kis nyuszik, ha a szerelemről van szó... de ebből is csak az látszik, hogy illenek egymáshoz. És ez a lényeg.

Ms Drank átnyújtotta nekünk Cat dolgozatát (ötös lett, persze, mi más), majd leült a tanári asztal mögé, és nekilátott a többi témazáró kijavításához. Amint jobban belemerült a munkába, a plázacicák feldobták a táskájukat a padra, azok mögé bújva telefonoztak, fotózták magukat, sminkeltek, körmöt lakkoztak (?), egyebek, a srácok összegyűltek kisebb csoportokba, és voltak, akik valami videót néztek a YouTube-on, voltak, akik beszélgettek, és akadtak olyanok is, akik csak lődörögtek, mert valahogy nem találták meg a helyüket fizikafaktos barátaik nélkül. Általában ők voltak azok, akik végül mellém és Jason mellé verődtek, és megkérdezték, hogy mit csinálunk. Mert én egy füzet felé hajolva, úgy, hogy jobb oldalamat teljesen eltakarja a hajam, írtam, mint a gép. Jason sem tett másképp, azzal a különbséggel, hogy ő a kor gyermeke, és a telefonján pötyögött ezerrel. Éppen ezért ő nem is volt olyan feltűnő jelenség, mint én. Ötpercenként kérdezték meg ilyenkor fiú barátomtól:

   - Te, hallod, Scarlett mit csinál? - de ő csak lazán megvonta a vállát:

   - Nem érdekes... de őt se kérdezd meg, kizárt, hogy hallana ilyenkor bármit is - majd újra az iPhone-ja felé fordult, és újra elkezdett írni.

Mert igen, mindketten sztorimániásak vagyunk. Igen, mindketten leginkább írni szeretjük őket, mint olvasni. Igen, mindketten már előre tudjuk, hogy mit fogunk venni angolból. De nem. Nem mi alkottunk végül egy párt, ahogy azt megjósolta az osztály. Mert lehet, hogy van valami, amiben egyezünk, és erre az egy valamire épült kezdetileg a barátságunk... de szinte minden másban el is térünk egymástól. Inkább csak kiegészítjük egymást.

Ahogy kicsöngettek fizikáról, az osztály kelletlenül ugyan, de elhagyta a termet, hogy átvonuljunk tesire. Cat már a terem előtt várt minket a falnak dőlve, amikor kiléptünk az ajtón.

   - Sziasztoook! - köszönt mindkettőnknek kitörő örömmel, és először barátja nyakába borult, végül pedig az én vállamat karolta át - mizujs? Milyen volt a fizika?

   - Nem csináltunk semmit - vontam meg a vállam.

   - Hát, ezzel nekem sokat mondasz. Mert alapból semmit sem csinálsz, kis huncut - kacsintott rám, majd hangosan felnevetett. Igen. Cattel ennyire különbözünk. Teljes mértékben, az utolsó vércseppig - szóval?

   - Helyettesítés volt - felelte Jason - ja, és a tanár ideadta a tézéd - legyezgette a kezében a lapot.

   - Húúú, és? - csillant fel barátnőm szeme, de a srác továbbra is magánál tartotta a dolgozatot - kéreeem!

   - Nem - vigyorgott rá barátja.

   - Na! - tette csípőre a kezét Cat, majd elkezdett ugrálni a dogája után. Ugyanis Jas a feje fölé tartotta - ne csináld már! - nyújtózkodott a lány - add már ide!

   - Adj egy csókot - húzta halvány mosolyra a száját Jason. Cat zavartan kuncogott egy kicsit, majd nyomott egy puszit barátja szájára, így megszerezve a dolgozatát. Mosolyogva figyeltem őket, és míg ők a (közös) szekrényük előtt átfutották a feladatokat - Cat minden egyes megkapott pontnál elkezdett piciben bulizni, amin Jason csak nevetni tudott... annyira látszik, hogy szeretik egymást! -, én kivettem a suliboxomból a tesicuccomat.

A testnevelés óra sosem volt nagy kunszt; szeptemberben már letudtuk a felméréseket, így most januárig általában mindenki azt csinál, amit akar. Cat, teljesen feldobva az ötös fizika témazárójától, kiment az udvari kosárpályára csak úgy, hárompontosokat dobálni, én pedig mentem vele, bár a napallergiám miatt inkább meghúztam magam az egyik közeli fa árnyékában - bár október van, és Manchesterben élünk, az idén az ősz sokkal enyhébb, naposabb... és egyáltalán melegebb volt olyan jó tíz-tizenöt fokkal, mint a legutóbbi hét évben bármikor -, és onnan figyeltem barátnőmet... fél szemmel, mert folytattam a fizikán elkezdett történetem írását. Egyszer csak lehuppant mellém Jason nagyokat pihegve, teljesen kipirult arccal.

   - Milyen a foci? - dünnyögtem, gyorsan lefirkantva az utolsó szavakat.

   - Fárasztó... rohangászós... király - vigyorgott rám a srác, mire az ölébe dobtam a füzetemet.

   - A két jelölés... - kezdtem volna mondani, hogy honnan olvassa, de leintett:

   - Tudom a rendszert - és összeszorított szájjal olvasni kezdett. Becslésem szerint még a közepénél tarthatott, amikor Cat vágódott le elénk tökörülésbe, a kosárlabdával a kezében:

   - Hú, ez a sztorid? - kérdezte, és szemei felcsillantak, amikor bólintottam - olvashatom?

   - Nem - ráztam meg a fejem nevetve - majd a végleges verziót, Word-dokumentumban.

   - Na, de miéért nem? Úgy érdekelne egyszer a... a... na, hogy hívjátok azt, amikor még nincs a perfekten...? - csettintgetett.

   - Kézirat - feleltük szinkronban Jasonnel.

   - Az! Szóval, egyszer úúúgy beleolvasnék abba is.

   - Jó. Majd egyszer - mosolyogtam rá, majd fiú barátom felé fordultam - na? Milyen lett? - kérdeztem, ahogy leengedte maga előtt a füzetemet.

   - Baromi jó - röhögött fel - minden a helyén van; a poénok, az utalások, és nagyon jó, hogy megemlítetted a történet elejét, mert azzal eszébe jut az olvasónak, hogy mennyit fejlődtek a szereplők jellemei. Csak... nem tudom, szerintem ne legyen ennyire egyértelmű a vége, és akkor kezdhetnél belőle egy második kötetet is.

   - Szerinted megér ez két könyvet? - rágtam a számat idegesen.

   - Párizs is megért egy misét! - kacsintott rám, mire felnevettem - és persze, hogy megér! Viccelsz? Nehéz engem levenni a lábamról, ha ilyen típusú történetekről van szó, de Scar, ez zseniális! Ebből kell még egy rész. Hidd el, ha egyszer kiadják, veszik majd, mint a cukrot - karolta át a vállam, és felborzolta egy kicsit hosszú, szögegyenes barna hajamat, amire egy normális lány (és Cat) rögtön visítani kezdene, hogy "ne mááár!". De említettem már, hogy mennyire különbözök. Talán kicsit fiúsabbnak is gondolnak a "rockernek" felcímkézett stílusom miatt... pedig nem is vagyok rocker. Sem gót. Csak szeretem a feketét, a Nirvanat, és a többi hasonló kaliberű zenéket játszó bandákat. Bezzeg Cat és Jason... ők is különböznek, habár nem ennyire durván; barátnőm oda- és vissza van a Little Mixért, Cher Lloydért, a JLS-ért, hogy már Selena Gomezt, Miley Cyrust vagy Ariana Grandet ne is említsem. Bár egyikükért sem rajong olyan iszonyúan (és idegen emberek számára lassan már ijesztően), mint a One Directionért. Na, igen. Nekem az az öt gyerek nem éppen a szívem csücske. Komolyan, hogy lehet valaki annyira gyökér, hogy feladja a gimnazista tanulmányait egy tehetségkutató műsor kedvéért? Vagy az egyetemi éveit vágja sutba? Ki lát ebben logikát? Jézusom... Mindegy, Jasonről meg elég annyit tudni, hogy mindent hajlandó meghallgatni, ha van belőle mash-up vagy remix. Amúgy meg a lightosabb electro zenékért rajong, mint például David Guetta számai, vagy a Swedish House Maffia... de azért sikerült meggyőznöm arról, hogy a Nickelback zseniális. Cattel nem is próbálkozom, tudom, hogy ő bár mindenevő, de mindenki allergiás valami kajára, csakhogy éljek ezzel a metaforával.
Énekórán a tanár elvonult a kórusosokkal a kis szobájába, hogy gyakoroljanak a közelgő dalversenyre, amin indulnak novemberben, így nekünk kiadta csoportmunkának, hogy jammeljünk. De ebből, persze, nem lett semmit, az osztály valójában folytatta azt, amit elkezdett fizikán; elfoglaltuk magunkat. Én, mivel tesin már befejeztem a történetemet, egy új cselekményen kezdtem el munkálkodni, ami már a fejemben van pár napja. Kezdtem a karakterjellemek kidolgozásával, majd a főkonfliktuson kezdtem el agyalni. Cat Jason vállára hajtotta a fejét, úgy beszélgettek, amíg barátnőm a fülhallgatója egyik felét bedugta a fülébe, a másikat pedig nekem nyújtotta, így hallgattunk zenét.
   - Ez mi? - kaptam fel a fejem egy lassú gitárszólóra.
   - One Direction - felelte Cat - Little Things.
   - Hm... - vontam fel a szemöldököm. Nem szoktam leszólni a zenei stílusát, mert tudom, hogy az senkinek nem esik jól. De azt sosem titkoltam, hogy nem szívlelem őket. A dal hirtelen abbamaradt az első négy sor után, és valami pörgősebb csendült fel - miért kapcsoltad el? - fordultam újra barátnőm felé.
   - Hát, nem szereted őket - vonta meg a vállát - minek hallgattassam veled, ha nem akarod? Te sem erőlteted rám a te zenédet.
Az angolóra szinte elrepült. Belekezdtünk a Ne bántsátok a feketerigót! mű elemzésébe. Velem meg Jasonnel madarat lehetett fogatni, Cat pedig csendesen végigülte az órát, és serényen jegyzetelte nemcsak a tanár, de néha a mi szavainkat is. A tanár amúgy nagyon jó fej, nekem és Jasnek mindig ad külön házit, ami általában valamilyen esszé vagy novella írása az órai anyagból. Mindig együtt írjuk meg ezeket. Utolsó óra után elmentünk enni egy közeli KFC-be, majd elkísértük Catet a táncórájára, és elindultunk haza. Jasonnel épp a Sackville Parkon vágtunk át, amikor megcsörrent a telefonom.
   - Igen? - vettem fel szinte azonnal.
   - Szia kicsim - hallottam meg apa izgatott hangját - csak az érdekelne, hogy merre jársz?
   - Itt vagyok Jas-zel a a Sackville-ben, mindjárt hazaérek. Miért? Ugye, nem gond, ha kicsit felugrik?
   - Nem, dehogy, csak ha van rá mód, ne maradjon túl sokáig. Vendég érkezik hozzánk, és be akarlak neki mutatni - na, igen. A szokásos pofavizit. Apa ugyanis vezérigazgatója az egyik legnevesebb brit cégnek. Fogalmam nincs, mivel foglalkoznak pontosan, sosem láttam többet az irodájának folyosójánál. Szinte minden egyes délutánomat ott töltöttem tizenegy éves koromig, hogy tudjon rám vigyázni, mivel anyu még kicsi koromban elhagyott minket. Elvileg most valahol Franciaországban barangol... vagyis legutóbb, három éve onnan kaptam képeslapot karácsonykor. Azóta szinte kitörölte magát a múltunkból. Csak addig tartotta velünk így a kapcsolatot, amíg apa el nem takarította az életünkből az egyetlen dolgot, amit hátrahagyott nekünk - az adósságot. Mindegy. Jobb nekünk nélküle.
   - Na, mizu'? - kérdezte Jason, miután letettem a telót.
   - Csak apa volt, jön valami vendég, biztos egy üzlettárs-jelölt. Bocsi, de máskor kéne nekiülni ennek az esszének... - emeltem rá sajnálkozó tekintetemet, de jóbarátom csak legyintett.
   - Nem gáz, majd este Skype-on megbeszéljük. Már csináltunk olyat - kacsintott rám, ahogy felléptünk a vöröstéglás társasház lépcsőjére. Beütöttem a lakásunk kódját, majd a nagy berregés közepette belöktem a nehéz vasrácsos bejárati ajtót - de azért feljöhetek enni? - röhögött rám haverom.
   - Persze, utána legalább haza tudod kísérni Catet. Bárhogy is nézzük, október van, és fél nyolc után már kezd sötétedni.
   - Igaz... - biccentett egyetértően, miközben felcaplattunk a negyedikre.
Ahogy beléptünk a lakásba, rögtön ledobtuk a cipőnket - az én szabályom, hogy ha már van parketta és szőnyeg, elég a zokni -, és a nappaliba léptünk, ahol apa ült a kanapén egy vele nagyjából egyidős, kissé borostás, enyhén őszülő, fekete hajú, öltönyös férfival.
   - Szia, apa! És jó estét - köszöntem illedelmesen, ahogy minden kiöltözött ismeretlen fickónak, aki megfordult a lakásunkban.
   - Szervusz - állt fel az ismeretlen, és kezet fogott velem - George Adams vagyok, a Fascination in UK kiadó egyik menedzsere - Jasonnel egyszerre kaptuk fel a fejünket. A Fascination az egyik legnevesebb könyvkiadó Manchesterben! Sőt... az egész Királyságban!
   - S-S-Scarlett Martins - mutatkoztam be én is, majd fiú barátom felé fordultam - ő itt Jason Pierce, a...
   - A barátod? Jól néztek ki együtt - rázott kezett Jas-zel - George Adams, örvendek. Ügyes vagy, fiam! - kacsintott a srácra, aki (pláne ezek után) képtelen volt bármilyen értelmes szót kinyögni.
   - Nem, csak a legjobb barátom - ráztam meg a fejem.
   - Ó! Értem. Elnézéseteket kérem. De nem is baj, ha van egy kis közönség - csapta össze a kezét Mr Adams.
   - Miért is? - húztam össze a szemem, tekintetemet apa és a menedzser között járatva. Ők sokatmondóan összenéztek, majd megkértek minket, hogy foglaljunk helyet. Lassan leereszkedtem a bézs fotelbe, Jason pedig a karfára ült - szóval?
   - Kicsim, hogy állsz azzal a könyveddel, amit elküldtem pár kiadónak? - kérdezte apa.
   - Ma befejeztem az utolsó részt... miért?
   - A Fascination lát benne fantáziát - vette át a szót Mr Adams -, és szeretnénk publikálni.