25.fejezet

Ébredés után szomorúan konstatáltam, hogy nem teljesült a tegnapi kívánságom, és még mindig január elseje van, ráadásul délután negyed kettő. Így hát gyorsan elugrottam zuhanyozni, majd felöltöztem, és a laptopomat a hónom alá csapva úgy döntöttem, hogy rendelek pizzát az egyik közeli étteremből, és a hallban fogom tölteni nyugis napjaimat, magányomban. Csakhogy ez az álmom nem jött össze. Ahogy kiléptem a hálószobám ajtaján, Harryvel találtam magam szembe.
   - Szép jó napot, Scarlett Martins - mosolygott szelíden.
   - Ha azt várod, hogy bocsánatot kérjek, amiért tegnap bezártalak a szobába, lemondhatsz a dologról - közöltem ridegen. Megrázta a fejét.
   - Nem ezért jöttem. Épp ellenkezőleg. Én szeretnék bocsánatot kérni, amiért hülyeségekkel fenyegetőztem. Túl sokat ittam, és tudom, hogy megbántam volna, ha kitálalok Catnek. Sajnálom. Nem akarom tönkretenni hármótok barátságát, hogy kotnyeleskedem.
   - Emiatt ne aggódj. Tegnap ezt a részét már elintéztem - huppantam le a kanapé tőle legtávolabbi sarkába, és felnyitottam a laptopom tetejét. Az azonnal beüzemelt. Ha elutazom valahova, sose kapcsolom ki teljesen.
   - Hogyan? - dőlt előre, könyökével a térdén megtámaszkodva.
   - Elmondtam nekik mindent. Tudják, hogy nem vagyunk együtt, és azt is, hogy hónapok óta össze-vissza hazudozom. És hogy az egészet a kiadó és a nagyobb bevétel miatt csináltam.
   - De... miért? - rávillantottam a tekintetem. Azonnal megértette - ó... óóó, mekkora barom vagyok! - temette két tenyerébe az arcát - annyira sajnálom, Scarlett, én... nem is tudom, mit mondjak.
   - Felesleges bármit is mondanod, mivel mostmár mindegy - vontam meg a vállam. Amióta csak felébredtem, a tegnap éjszakai események villantak be, és továbbra sem tudtam szabadulni az emlékekkel járó éles fájdalommal. És minél többször pergett le az éjjel a szemem előtt, úgy éreztem, hogy egyre jobban fáj. Kár, hogy Jasonnek nem volt igaza. Ha részeg lettem volna, talán semmire sem emlékeznék most.
   - Ha van bármi, amivel jóvátehetném a dolgot...
   - Maradj ki az életemből - vettem fel vele a szemkontaktust. Tisztán éreztem, ahogy a testem minden porcikájából árad a düh. Szerencsémre, ez Harry számára is nyilvánvalóvá vált, és elfordította a fejét.
   - Sajnálom... - suttogta. Ennyi. Ennyit beszéltük egész nap.

Ahogy az iskolákban nyolcadikán vége lett a téli szünetnek, úgy kezdődött számomra a londoni meló. Tizenharmadikán meg díjátadó... te jó isten.
George-dzsal vasárnap este még egyeztettük a hetet, és minden nap fél nyolckor limuzinnal várt a szálloda előtt, hogy városszerte látogassam az iskolákat és nagyobb könyvesboltokat. Mindenhol szinte ugyanazokat a kérdéseket tették fel, és péntekre már úgy éreztem, mintha csak egy betanult szöveget mondanék. Mindenhol ugyanaz volt a program; bemutattak, felálltam, és vastaps kíséretében beültem a terem közepére. Kérdezz-felelek rész, majd mindenki idézte a kedvenc sorait a könyvemből, amikhez fűztem még pár szót, hogy eredetileg mit akartam kihozni belőle, végül miért alakult mégis úgy, ahogy a könyvben van, már tudtam-e előre, hogy azt a bizonyos részt le akarom írni, mi inspirált, és a többi. Megköszönték, hogy eljöttem, megköszöntem, hogy meghívtak. Majd George bejelentette, hogy fél óráig kötetlenül lehet velem beszélgetni, képeket készíteni, amit csak szeretnének. Ezt a részt utáltam a legjobban. Az utolsó után menedzserem meg is kérdezte a limuzinban, miért voltam ennyire kedvtelen minden író-olvasó találkozó végére.
   - Mintha vásári majom lennék! - fakadtam ki.
   - Ne aggódj, ez volt az utolsó - paskolta meg a vállamat, együttérzésképp. Hát kösz... - viszont azt meg akartam már kérdezni, hogy holnap, a díjátadón kit viszel magaddal.
   - Kénytelen vagyok Harryt vinni... - könyököltem a kocsiajtó karfájára.
   - Nem teszem kötelezővé, bár a kiadó egyre jobban kint van a csődből, hála nektek.
   - Catékkel átmenetileg szüneteltetjük a kapcsolatunkat.
   - Hogyhogy? - hülye lettem volna elmondani Georgenak, hogy miért nem beszélek a legjobb barátaimmal. De már jó párszor átrágtam magamat a szilveszteri balhénkon, és arra jutottam, igazuk volt. Megváltoztam. És ideje volt visszatérni a régi Scarletthez.
   - Elmondtam nekik az igazságot - néztem várakozóan menedzseremre.
   - Értem - bólintott. Döbbenten meredtem rá - mi van?
   - Ennyi? Hogy érted? És mi van azzal, hogy oda a könyvem, ha el merem szólni magam?
   - Nézd, Scarlett, nem mertem azt mondani neked, hogy kürtöld szét a világnak, hogy mibe keveredtél, és a Modest is külön kérte, hogy ne engedjem elszólni magam. Sajnálom, de nekem is hazudnom kellett, nagyon nehéz téged kiismerni, hónapok óta vagy az ügyfelem, és általában gyorsan átlátok az embereken, mivel ez a szakmám, belejöttem húsz év alatt, de veled nagyon nehéz dűlőre jutni. És rajtad múlik a kiadó jövője. Nem kockáztathattam - kortyolt egy nagyot a brandyjéből. Ebből tudtam, hogy lezárta a beszélgetést. Persze, igaza volt, végül is csak egy tinédzser vagyok, akinek az egyik legjobb barátja pont azért a bandáért van oda, amelyikkel kapcsolatba akartak hozni. És George csak a Fascinationt akarja kihúzni a balhéból. De pillanatnyilag ő volt az egyetlen személy a közvetlen közelemben, aki tudta az igazságot, és fel tudta venni a kapcsolatot az otthoniakkal.
   - George, nem tudnál beszélni Cattel, hogy jöjjön el a díj-... - fordultam felé a szálloda liftje előtt.
   - Nem az én legjobb barátnőm - szakított félbe maga elé emelt kezekkel. Jogos. Lehorgasztottam a fejem - sajnálom, Scarlett. De nem tehetek semmit. A barátaiddal neked kell helyrehozni valahogy a dolgokat.
   - Csak nem tudom, mit tehetnék.
   - Gondold át, miért borultak ki. Azt próbáld meg visszafordítani. Jobb ötletem nekem sincs - dugta zsebre a kezét - de megoldod. Ebben biztos vagyok.
   - Köszönöm - húztam óvatos mosolyra a számat. Biccentett, majd elindult a kijárat felé, de még az ajtó előtt visszafordult:
   - Ma viszont One Direction-koncertre mész. Paul hatkor összeszed. A többi csaj is ott lesz - intett, és kilépett a szállodából.
Hatig még volt bő két órám, úgyhogy a szobámba érve megnéztem egy filmet, a maradék időmben pedig gyorsan elkészülődtem. Paul a recepción várt Louis barátnőjével, Eleanor Calderrel az oldalán. Mosolyogva köszöntöttek, majd elindultunk az autó felé. Habár már azóta, hogy George magamra hagyott a hotelben, a gondolataimba merültem, hogy megoldást találjak Catékkel kapcsolatban, kedélyesen elbeszélgettem a lánnyal az arénához vezető úton, majd a kordonok között nagy nehezen benyomultunk a nézőtérre. Ott a biztonsági őrök elvezettek minket a backstage folyosójára, ahol Louis kis híján elgázolt minket egy fehér golfkocsival.
   - NINCS IS JOGOSÍTVÁNYOOOM! - ordította, és már el is tűnt a sarkon.
   - Te jó isten... - pillantottam a plafonra, de Eleanor csak nevetett mellettem:
   - Volt már ennél durvább is. Képzeld el, ahogy Zayn és Niall egy szál alsógatyában kergetik egymást, felrázott szénsavas vízzel a kezükben.
   - Te jó isten!!! - túrtam a hajamba. Erre a lány csak még szélesebben vigyorgott.
A többi lány egy, a színpadi feljáróhoz közeli szobában várt minket. Mikor megérkeztünk, mindannyian kedvesen köszöntöttek minket, majd újra helyet foglaltunk a mélybordó bőrkanapékon. A szoba közepén egy hatalmas dohányzóasztal állt, rajta, az italok és rágcsákon kívül két laptoppal és egy agyonhasznált jegyzetkönyvvel. A saját kis fekete noteszomra emlékeztetett, és ki is bukott belőlem a kérdés, hogy az kihez tartozik.
   - Az... az az enyém - mosolygott rám félősen Perrie - pontosabban, a Little Mixszé. Ez a dalszöveges könyvünk, most dolgozunk az új albumon.
   - Próbáltam belekukkantani, de nem hagyta. Viszont három napja mást sem csinál, csak körmöl - csóválta a fejét Sophie.
   - Dolgoznom kell rajta, okés? Szorít a határidő, és amúgy is... csomó ötletem van, mint szöveg, mint dallam szempontjából, és össze kell hoznom a kettőt a jó hangzásért - ölelte magához a könyvecskét védelmezően. Eleanor, továbbra is mosolyogva elővette a táskájából az iPadjét, és pötyögni kezdett valamit, Sophia pedig lecsukta a laptopja tetejét, és mellém telepedett a kanapén.
   - Hogy vagy, Scarlett?
   - Jól, köszönöm.
   - Csak mintha magad alatt lennél kicsit...
   - Egyszerűen fáradt vagyok. Durva hét áll mögöttem, most voltak az író-olvasó találkozók. Kimerültem, ennyi - megértően bólintott, majd egy pillanatra lehunyva a szemét kényelmesen hátradőlt a kanapé háttámlájára. Éppen ekkor nyílt az ajtó, és Harry lépett be, a 5SOS-es Mike társaságában.
   - Scarlett, Mikeynak kéne a haverod telefonszáma - csapott barátja hátára.
   - Még a buliban mondtam Jasonnek, hogy ha majd szünetünk lesz, lenyomhatnánk egy kosármeccset, de hirtelen lépett le, és nem találkoztam vele - magyarázott az immár hidrogénszőke tincsekkel büszkélkedő gitáros.
   - Persze, megadom - vettem elő a BlackBerrym a zsebemből, és kikerestem Jas számát. Fájt megnyitnom az ő névjegyét, mivel soha többé nem fog beszélni velem, de ezt ennek a társaságnak nem mutathattam ki. Egyedül Harry tudta, miért vagyok magam alatt, és ő sem adta tovább a többieknek. Meg is öltem volna, ha megteszi. Míg én megadtam a srác elérhetőségét Mikenak, Perrie felnyitotta a jegyzetfüzetét, és készült újra belemerülni a dalszövegírásba. Harry előttem állva várakozott, és időközben a két banda további tagjai is megérkeztek a kis szobába. Túlságosan nem érzékeltem, mi történik körülöttem, mert újra beletemetkeztem a gondolataimba, és hagytam rágódni magam, hogy mégis hogy tehetnék jóvá egy többhónapos hazugságot.
   - Oké, álljon meg mindenki! - kiáltott fel hirtelen Perrie, kizökkentve engem is - nem találom a tollamat - forgolódott maga körül, mindent árgus szemekkel figyelve.
   - Cica, itt van az orrod előtt - emelte fel a dohányzóasztalról az írószert Zayn. Erre az egész szoba felnevetett. Még én is elmosolyodtam, majd összeakadt a tekintetem Harryvel. Jó ideig farkasszemet néztünk, bár mindkettőnkben más játszódott le; ő nyilvánvalóan nem értette, miért meredek rá annyira eszelősen, nekem meg csak kattogtak az agyamban a fogaskerekek. Majd, továbbra is tartva vele a szemkontaktust, felpattantam Sophia mellől a kanapéról, és kirángattam Harryt a helyiségből.
   - Harry, rájöttem, hogy tudnál jóvátenni egy-két dolgot - közöltem vele, amint becsuktam magam mögött az ajtót a kihalt folyosón. Hónapok óta most először úgy tekintettem a srácra, ahogy első pillanattól kezdve kellett volna; cinkostársként. Láthatólag ezt ő is észrevette rajtam, és közelebb lépve hozzám suttogóra fogta a hangját:
   - Hallgatlak.