26.fejezet

A srácok koncertjét követően, jóval éjjel egy után zuhantam be az ágyamba. Nem mentem el az afterpartira, mivel, a kólák általi napi koffeinbevitele bár az egeket verdesi, kifogyott belőlem a szufla a hét folyamán, és még hátra van egy díjátadó, amin köteles vagyok megjelenni. Vasárnap délelőtt pedig már startolhatok is haza, hogy újra a suliban lehessek. Esküszöm, elkezdett hiányozni a tanulás. Jó, persze, sosem voltam lusta gyerek, de szerdán éppenséggel úgy ébredtem, hogy inkább a fizika, mint a könyvem. Bűntudatom is lett a gondolattól.

Szombaton monoton, de egész hangos kopogásra riadtam fel. Magamra kapva a köntösöm, nagyban törölgetve a szemem nyitottam ajtót, nem is figyelve, ki zavarta meg édes álmomat. Mire sikerült magamhoz térnem, ráeszméltem, hogy Harry áll velem szemben, már a kanapé háttámlájának dőlve.

   - Jó reggelt - vigyorgott rám, reggeli öltözékemet méregetve.

   - Meg ne szólalj - szegeztem rá az ujjam fenyegetően.

   - Eszembe se jutott - pillantott összepréselt ajkakkal a földre, nehogy elnevesse magát.

   - Na jó, inkább gyorsan felöltözöm - slattyogtam el mellette, be a szobámba. Kikaptam a bőröndömből az első ruhadarabokat, amik a kezem ügyébe kerültek, majd melírozott hajamat laza kontyba fogva visszamerészkedtem a nappaliba - miért jöttél? - ültem le a kanapé szélére, így perifériámba került egy, a fotelen elfektetett fekete ruhazsák - az... mi? - Harry a zsákhoz lépett, gyors mozdulattal lehúzta a cipzárt és kiemelt belőle egy rikítórózsaszín, pánt nélküli koktélruhát, dekoltázsánál fekete csipkeszegéllyel.
   - Na, mit szólsz? - forgatta a költeményt a vállfánál fogva. Köpni-nyelni nem tudtam a látványtól, és nem a jó értelemben. Ezt nem gondolhatta komolyan - mondj valamit, szerintem tök dögös, estére felvehetnéd, nagyon jó lábaid vannak.
   - Hát... az szuper - bólintottam -, de ebben a ruhában látszik a szívverésem, olyan szűk. A másik meg, hogy nem botrányhősnőt akarok magamból csinálni, és ha ebben szállnék ki a kocsiból... nem vagyok nőies, Harry...
   - Oké-oké, értelek - emelte fel a kezét - viszont másik ruhát nem hoztam neked, pedig valami igazán szép és drága dologban kéne megjelenned ott.
   - Én megmaradok inkább annál a cuccnál, amit kigondoltam magamnak otthon, és el is hoztam, nem véletlenül. Az valahogy... testhezállóbb, ha a személyiségemet vesszük figyelembe. Nem pedig a testi adottságaimat.
   - Te tudod. Viszont akkor felhívom a plázát, hogy ez mégsem játszik.
   - Köszönöm.
Amíg Harry lerendezte a ruhaügyet, én elnyúltam a kanapén, és random kapcsolgattam a tévét. Semmilyen értelmes műsort nem találtam szombat reggel fél tizenegykor, így megállapodtam egy zenecsatornánál, hátha az eltereli a figyelmemet az enyhe rosszullétemről. Legszívesebben felhívtam volna Catet vagy Jasont, hogy erőt merítsek szavaikból, de már jó ideje egyikükkel sem vagyok beszélő viszonyban. Magamra maradtam, a gyomoridegemmel karöltve. Csak legyek már túl az estén, és holnap mehetek is haza, hogy mindent jóvá tehessek.
   - Izgulsz? - kérdezte Harry, mikor sóhajtottam egy nagyot.
   - Nem... - feleltem. Továbbra is engem fixírozott, így megadtam magam - igen. Igen, izgulok.
   - Nem kell, minden simán fog menni. Már a tenyeredben vannak.
   - Te könnyen beszélsz, állandóan a színpadon állsz, és nem esik nehezedre tömegek előtt megszólalni...
   - Ettől félsz? Hogy kiállj egy beszéddel?
   - Nem akármilyennel, Harry - fordultam felé teljesen. Egyetértésül bólintott egyet.
   - Hát, ebben igazad van... ráadásul nem is biztos, hogy kiállhatsz. Előbb meg kell nyerned a díjat.

Harry este hétig vegetált mellettem a lakosztályban, majd hazament átöltözni a díjátadóra, így én is nekiláttam készülődni. Erre az estére kispóroltam a hajamból a színes tincseket, és bal vállamra simítottam göndör loboncomat. A sminkem is visszafogottabb lett, mint a megszokott, de jól passzolt a fekete, vastag pántos, combközépig érő kisestélyimhez, amihez Harry megígérte, hogy hoz nekem egy koromfekete szövetcipőt. Fél nyolckor már kopogtatott is. Idegesen, mezítláb nyitottam neki ajtót.
   - George fél óra mú-hu-hu-hú-ha! - vigyorodott el, mikor meglátott.
   - Hoztad a cipőt? - kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a reakcióját. Nem kaptam választ, Harry aktivitása odáig terjedt az ajtóban, hogy engem méregetett - hahó! - csettintettem az orra előtt.
   - Ja-ja, mi? - rázta meg a fejét.
   - Cipő?
   - Ja, igen, tessék - nyomott a kezembe egy Converse cipősdobozt.
   - Ugye, nem dorkót hoztál? - kérdeztem félve, miközben beljebb invitáltam.
   - Nem, Lou segített. Szóval nyugi - huppant le a fotelbe. Kinyitottam a dobozt, és hál' istennek pont olyan cipő volt benne, amilyet én is elképzeltem - George fél óra múlva ideér a limuzinnal. Neked is szólt volna, de nem ért el.
   - Kikapcsoltam a mobilom - feleltem, míg felrángattam magamra a lábbelit.
George pontosan érkezett, mint mindig. Ahogy megszólalt a lakosztályom csengője, Harryvel rögtön vettük a kabátunkat, és startoltunk a hallba, hogy köszöntsük menedzseremet. A hotel bejárata előtt már várt minket a limuzin, amivel egyenesen a díjátadóra suhantunk, kis híján át az egész városon, előttünk és mögöttünk is két felvezető rendőrautóval, akik saját sávot biztosítottak nekünk az utakon.
A díjátadót London legnevesebb és lehető legpuccosabb színházában rendezték meg. Meg sem kellett volna lepődnöm. A sofőr igyekezett úgy megállni a limuzinnal, hogy a hátsó ajtó pont a vörös bársonyszőnyeg előtt nyíljon ki. Annak mentén egy ugyanolyan színű bársonykordon futott végig egészen fel, az épület bejáratáig, hogy visszafogja a fotósokat és az izgatottan zsibongó rajongókat. Harry szállt ki először a kocsiból, mint kísérő, majd kisegített engem is a hátsó ülésről. Ahogy megjelentünk egymás mellett, a zsivaj, ha lehet, csak még fülsiketítőbb lett, és különböző "WE LOVE HARLETT"-feliratú transzparensek jelentek meg a levegőben. Amint George is mellettünk termett, és a járművünk is elhajtott, álbarátommal kézenfogva elindultunk a vörös utunkon. Olykor-olykor megálltunk pár fénykép és autogram erejéig, így nagyjából negyed óra volt, mire megtettük azt a hétméteres távot, ami a kiindulási helyünktől a színház bejárati lépcsőjének aljáig tartott. Ott megszaporáztuk lépteinket, és besiettünk a duplaszárnyú, aranykeretes üvegajtón. A ruhatárban letettük a kabátokat, és fél óra várakozás után - ami nem is telhetett volna mással, minthogy vakulásig fotóznak minket Harryvel - elindultunk a tömeggel együtt a díszterembe. A helyiség csordultig tele volt kortárs írókkal, fotósokkal, menedzserekkel, és egyéb híres emberekkel, akik - ha nem is pont ugyanilyen formában, de - hasonló okkal voltak jelen, mint Harry.
A díjátadó egy nagyszabású fogadással kezdődött. Hófehér egyenruhás pincérek kísértek minket egy háromszemélyes, vörös selyemterítős asztalhoz, és miután kihozták a pezsgőt, rögtön rohantak is az előételért. Idővel csak-csak előjött a gyomoridegem, szóval arról, hogy az este végéig csak egy falat is lemenjen a torkomon, lemondhattam, így jobb híján csak piszkáltam a kajámat. És a pezsgőről is lemondtam. Éhgyomorra kizárt, hogy alkoholt igyak. Helyette inkább az asztalra kihelyezett műsorrendet tanulmányoztam, ahol a tizenhat kategória mellett a jelölt írók és azok művei is fel voltak sorolva. Két helyen is találkoztam a nevemmel, a Kedvenc Könyv és Legjobb Ifjúsági Regény címek alatt. A velem egy kategóriákban jelölteknek könyveiről hallottam már, és még az én érdeklődésemet is felkeltették, így nem sok esélyt láttam arra, hogy én kerüljek ki díjazottként.
Gyorsan egyértelművé vált a díjátadó menete; a konferanszié bejelentette a kategóriát, majd felsorolta az írók és könyveik címét, egy pársoros idézettel a történetekből. Eztán felkért egy világszerte ismert írót, hogy bontsa ki a borítékot, ami a díjazott nevét és művének címét tartalmazza. A díjazott nagyboldogan felrohant a pódiumra, átvette a kis szobrocskát, mondott egy három- ötperces beszédet, az asztaloknál ülők megtapsolták, majd visszavonult a helyére.

A Legjobb Ifjúsági Regény kategóriában nem én nyertem, de nem is bántam. Nem törekedtem a "legjobbra" az Idegennel, nem az a lényege, így gyorsan túltettem magam a kudarcon. Legközelebb három kategóriával később lettem érdekelt, és akkor görcsbe is rándult a gyomrom. Tulajdon ujjaimat tördelve rágtam a szám szélét, míg felhívták J. K. Rowlingot a színpadra, hogy nyissa ki a borítékot.

   - És a Kedvenc Könyv kategória nyertese pedig... - tartott szünetet, míg a papírral bajlódott, ami idő alatt én már legszívesebben háromszor körbefutottam volna a színházat - Scarlett Martins Idegen című regénye! - a közönség tapsa berengte a termet, én meg teljesen letaglózva ültem a helyemen. George büszkén megragadta a vállamat fél karral és megrázott kicsit, Harrynek pedig csak leolvasni tudtam a szájáról az utasítást, hogy "szaladjak gyorsan a díjamért". Az én díjamért.

Felpattantam és sietős léptekkel elértem a pódiumot. Remegő térdekkel felmásztam a lépcsőkön, és igyekeztem nem pofára esni pont a pódium előtt két lépéssel. Átvettem Rowlingtól a kis szobrot két puszival, majd szemberfordultam a mikrofonnal. Ahogy magam előtt láttam az egész színháztermet, kétségbeesetten keresni kezdtem az asztalunkat. Szerencsére hamar megtaláltam George-ot és Harryt, aki bátorítóan rám mosolygott, így nagy levegőt vettem.

   - Hú, nem is tudom, mit mondjak. Nem írtam előre beszédet, nem számítottam a díjra, már maguk a jelölések is sokat jelentenek. Sosem hittem volna, hogy valaha is bejárhatom azt az utat, amit az Idegennel tettem meg az elmúlt hónapokban. De voltak, akik hittek bennem helyettem is. Elsősorban édesapám, aki a tudtom nélkül küldte el a kéziratot a Fascination UK kiadónak, amiért örökké egy hálátlan gyereknek fogom érezni magam - mosolyodtam el, és a közönség is velem együtt virult -, emelllett köszönöm menedzseremnek George Adamsnek, hogy terelgetett az utamon, és két legjobb barátomnak, Cat Daviesnek és Jason Piercenek, amiért végig támogattak, és olvasták írásaimat, bármi is volt az egy egyszerű etika beadandótól kezdve egy regényig, mint az Idegen. És köszönettel tartozom a fizikatanáromnak is, amiért ha észre is vette, hogy nem az órára koncentrálok, hagyott dolgozni, és hajlandó megadni minden év végén az átlagom alapján a négyesemet - tettem még hozzá, amivel újabb nevetéshullámot értem el. Aztán Harryre néztem, és tudtam, hogy itt az alkalom, amiért imádkoztam az elmúlt negyvennyolc órában - és szeretnék bejelnteni valamit, ami nem igazán a regényhez kapcsolódi, de szeretném, ha a nyilvánosság tőlem hallaná először. A Harry Stylesszal való kapcsolatom véget ért. Közös megegyezés alapján, mindennemű tányérdobálás nélkül jutottunk erre a döntésre. De köszönöm neki ezt a pár hónapot, habár nem mindig volt zökkenőmentes a dolog kettőnk között - mosolyogtam a srácra, aki mellett George tátott szájjal ült, magánkívüli indulattal a tekintetében. Neki se szóltunk a tervünkről. De tudtam, hogy csak így hozhatom helyre a dolgokat Catékkel. Ha nincs több hazugság, még úgy se, ha őket beavatom.

Még egyszer megköszöntem a díjat, majd taps közepette visszaültem a helyemre. Ez a kategória volt az utolsó, és Geroge-on is láttam, hogy nem szívesen maradna még iszogatni. Fogcsikorgatva engedett maga elé az ajtóban, és hirtelen újra annak a kislánynak éreztem magam, aki rosszat követett el, és nagy bajban van. Persze, én is tudtam, hogy pontosan erről van szó. Kivettük a ruhatárból a kabátokat, és taxiba ültünk. George egyikünkhöz sem szólt egy szót sem, de tudtuk, hogy a szállodában lesz hozzánk egy-két szava. A lakosztályom szintjére tartva is csak idegesen dobolt a lábával, és iszogatta azt a wishkeyt, amit a recepción nyomtak a kezébe, amint meglátták a belépni a hallba. A szobába érve csak annyit vetett oda nekünk, hogy üljünk le, és Harryvel engedelmesen letelepedtünk egymás mellé a kanapéra, ő a térdén megtámaszkodva, én keresztbe vetett lábakkal.

Menedzserem idegesen járkált fel-alá a nappaliban, láthatóan nem találta a szavakat. Csak a harmadik pohár whiskey után volt hajlandó egyáltalán megállni velünk szemben.

   - Ezt mégis hogy a francba gondoltátok?! - dörögte - van fogalmatok arról, hogy egy érvényes szerződés volt a kapcsolatotokról? Egy szerződés, ami alapján a két menedzsment jogosult eldönteni, hogy mikor lesz vége ennek az egész kócerájnak! Harry, belegondoltál, hogy mit fog szólni Paul és Richard, ha holnap eléjük állsz?! És Scarlett... ezen áll vagy bukik a karriered!!!

   - Nagyon sajnálom, George, de nem vagyok hajlandó továbbcsinálni ezt az állandó hazudozást! Azt tettem,amit mondtál, nem szóltam a két legjobb barátomnak a dologról, mert megfenyegettél, hogy a könyvem bánja, ha beavatom őket a dologba. És tudod, mit? Inkább leszek egykönyves író, minthogy elveszítsem magam körül a fontos embereket! Apámnak fogalma sincs a dologról, és nem fogom kivárni, hogy ő is csalódjon bennem! Szidhatsz, kiabálhatsz, sőt, a gatyámat is leperelheted rólam, de nem érdekel. Nem adom a fejem több hazugságra! - a hirtelen kirohanásom mindkettőjüket meglepte. Nagyon régóta nyomta már a szívemet a dolog, és ideje volt kiadni magamból. Összefont karokkal hátradőltem a kanapén, és lehunytam a szemem. Jobban éreztem magam, szabadabban. Az órámra pillantva láttam, hogy elmúlt éjfél. Mostantól kezdve nincs több London, nincs több kamu-Harlett.

Nincs több hazugság.