27.fejezet - Vége

George a kirohanásom után szó nélkül ácsorgott a dohányzóasztal túloldalán, majd ugyanolyan némasággal, magában mérgelődve elhagyta a lakosztályom. Harry támogatóan a hátamra helyezte a kezét, de leráztam magam egy egyszerű "semmi bajom" kijelentéssel, és a fürdő felé indultam.
   - Itt aludnék, ha nem jelent gondot - szólt utánam halkan - nem azért, hogy figyeljek rád, hanem mert nincs kedvem éjnek évadján hazataxizni a külvárosba - megértően bólintottam, s miután elvégeztem fürdőszobai tevékenységeimet, felhúztam neki a vendégszobában az ágyneműhuzatot mint jó háziasszony. Harry megköszönte, de mielőtt elléptem volna mellette az ajtóban, megragadott a csuklómnál - aludj jól, Scarlett - mosolygott rám, amit viszonoztam is.
De kívánsága mit sem ért. Egész éjjel csak forgolódtam, akkora gombóc keletkezett a gyomromban. Csak akkor kezdett el úgy igazán leesni, hogy a kis tervem pontosan milyen következményeket is vonhat maga után, amiket egyedül igazán kevés eséllyel tudok megoldani. Bár mostmár édes mindegy. A vonatom reggel kilenckor indul a King's Crossról, ami azt jelenti, hogy a reggeli csúcs miatt már fél nyolckor el kell indulnom a szállodából. A véletlen elalvás veszélye nem igazán fenyegetett, és hat előtt pár perccel ki is nyomtam a telefonom ébresztőjét, mivel feleslegesnek bizonyult a jelzése. Komótosan kimásztam az ágyamból, kiválogattam az aznapi ruhámat, majd összepakoltam a bőröndömbe. Átsiettem a fürdőszobába, lehetőleg olyan halkan, hogy Harryt ne ébresszem fel. Miután felöltöztem és összeszedtem a nesszeszerem tartalmát a kád és a mosdókagyló széléről, félúton a szobámba bekukkantottam a vendégszoba résnyire nyitott ajtaján. A behúzott vastag függönyök miatt teljes volt a sötétség.
   - Engem keresel? - hallottam meg a rekedtes hangot magam mögött, amitől egy pillanatra frászt is kaptam.
   - Gondoltam, felébresztelek, hogy... - magyarázkodtam megfordulva a tengelyem körül.
   - Hogy ki kell jelentkezni, tudom - fejezte be a mondatomat - már fent vagyok egy ideje, csak reggelit hoztam - tartotta fel a két kávéspoharat és a zacskós szendvicset maga elé - ha összepakoltál, akár ehetnénk is.
   - Köszönöm... - pislogtam megszeppenve, majd bementem a szobámba, hogy lezárjam a bőröndömet, amit ki is húztam magammal a szobából a hallba. Reggeli után Harry is összeszedte a cuccát, amit a lakosztályban hagyott gyakori látogatásai során, míg én hét húszra a szálloda elé rendeltem a taxit. Kijelentkezésünk után kiléptünk a csípősen hideg téli hajnalba. A nap még jóval a horizontvonal alatt járt, ráadásul akkora hófelhő fedte be a város egét, hogy úgy tűnt, mintha még éjszaka volna. Pont, mire a taxisofőrrel betettük a csomagtartóba a bőröndömet és beszálltunk az autóba, nagy pelyhekben havazni is kezdett. Mire kiértünk a pályaudvarra, volt még tíz percünk kiváltani a foglalt jegyeket és elérni a vonatot, viszont amin észrevett minket egy kalauz, készségesen segített nekünk abban, hogy soron kívül hozzájussunk a jegyeinkhez, így volt időnk meginni egy kávét a peronhoz lévő közeli reggelizőstandnál. Épp, mikor ott ácsorogtunk, a frissen érkezett e heti pletykalapokat pakolták ki, amik címlapján sorozatban találkoztam a sajátom és Harry arcával. Megböktem az inkognitóban mellettem lévő énekes vállát, és állammal az újságok felé intettem, mire ő elvigyorodott. Abban reménykedett, amiben én is; hogy talán tegnap mégsem rontottuk el annyira.
A vonatjegyünk az első osztályra szólt, ezt még George intézte két hete. Harryt próbáltam lebeszélni a dologról, de ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen és a közelben álljon, mikor beszélek Jasonékkel - ráadásul úgy érezte, ő is bocsánattal tartozik Catnek mint rajongójának, mely gesztust csak pozitívan tudtam értékelni. A kabinunkban csak mi ültünk, és kérésünkre leengedték a függönyt a folyosóra néző ablakok előtt, így Harry kicsomagolhatta magát az orráig takaró vastag sál, kötött sapka és napszemüveg rengetegéből. Kimelegedettségétől tincsekben álló izzadt haja csillogó homlokára tapadt, arca kipirult, ő maga pedig a kabátja után a pulóverét is levette.
   - Forró dolog ez az inkognitó - túrt a fürtjei közé, amin csak-csak elnevettem magam. Kedélyesen elbeszélgettünk egy ideig a mellettünk elhaladó havas tájról, majd egyszer csak térdeire támaszkodva előrébb dőlt, mitől a fülke hangulata is komolyabbra váltott - félsz? - meglepett a kérdése.
   - Hogy érted?
   - A menedzsmenttől, amiért keresztbe tettünk nekik, George-tól, hogy mi van, ha tényleg bíróság elé viszi az ügyet... és Catéktől, hogy... újra szembe kell velük állnod - smaragdzöld szeme olyan figyelemmel követte az arcom rezdüléseit, hogy úgy éreztem, a vesémbe lát, és aggodalmát tisztán ki tudtam olvasni a tekintetemből. Eszembe jutottak Liam szilveszter éjszakáján elejtett szavai: "Hiszed vagy sem, a kapcsolatotok ellenére igazán kedvel téged." Így úgy döntöttem, hogy nem zárom ki. Ma nem.
   - Igen - sóhajtottam - félek.
Együttérzően a kezem után nyúlt, melyet tudatosan nem húztam vissza, és hagytam, hogy szorosan mellém üljön, és a vállamat átkarolva a mellkasára húzzon. Kedvem lett volna sírni, de egyszerűen nem volt hozzá erőm, elapadtak a könnycsatornáim - nem lesz semmi baj. Együtt végigcsináljuk. Most sem foglak magadra hagyni - suttogta a fülembe, míg lassan végigsimított a hajamon, majd még egyszer, és még egyszer. Lassan lecsukódott a szemhéjam, és megadtam magam a fáradtságnak, ami több, mint húsz órán át tartó folyamatos ébrenlét és aggódás miatt következett be. Mikor magamhoz tértem, Harry ugyanúgy ült mellettem, mikor elaludtam, de az ablakból látszó természeti képek helyett a manchesteri vasútállomás ismerős oszlopait láttam.
   - Jó reggelt - vigyorgott rám Harry, majd kicsusszant mellőlem, és visszavette az álcáját, mire én is elkezdtem öltözködni - pontosan hány órát aludtál te tegnap este óta?
   - Hány órás volt az út? - kérdeztem kisebb szünet után.
   - Kb. két és negyed óra.
   - Akkor kettő és negyed órát - bólintottam.
   - Nem aludtál éjjel? - hitetlenkedett, míg levarázsoltuk a csomagtartóról a bőröndömet és az ő válltáskáját, és elindultunk a folyosón a legközelebbi kijárathoz.
   - Nem igazán.
   - Miért nem szóltál?
   - Mert nem fogok átkopogni azzal éjjel fél háromkor, hogy "haver nem t'ok aludni, beszélj már hozzám" - szóltam vissza csípősen, kicsit túl is játszva a szerepemet, mire felnevetett.
   - Oké-oké, értem - bólogatott nevetve, míg segített leemelni a peronra a cuccomat, majd nekem is kezet nyújtott, hogy biztonságban lelépkedjek a magas lépcsőkön - jön valaki érted?
   - Nem, hazabuszozom. Már hazai pályán vagyok, nem kell játszanom a sztárocskát. Tegnap óta meg pláne nem.
   - Hát márpedig nem fogsz buszozni. Bérelek egy kocsit - indult meg a pénztár felé, még azelőtt, hogy tiltakozni kezdhettem volna.
Fél órán belül Harry kölcsönzött kocsija már a Sackville Park előtt parkolt, és mi is a lakásomon voltunk, hogy felmelegedjünk kicsit a januári hidegből. Készítettem pár melegszendvicset, majd lefőztünk egy jó nagy adag kapucsínót, úgy beszélgettünk a konyhapultnak támaszkodva. Most, hogy már nem kellett megjátszani a nagy szerelmespárt, egész könnyedén megtaláltam Harryvel a közös hangot. Kiderült, hogy a zenei ízlésünk is egész hasonló, bár filmek terén kialakultak köztünk élesebb viták, de megálltuk, hogy ne ugorjunk egymás torkának. Kár, hogy ezt a sok jót csak most láttam meg benne. Hiba volt kizárnom olyan hosszú ideig, és csak akkor engedni felé, mikor tudtam, hogy csak az ő segítségével oldhatom meg a problémáimat. Már megértem, Jason miért mondta újévkor azt, amit. Harryt is kihasználtam ilyen módon, ami nem a régi énemre vall.
Harry egészen addig, míg apa haza nem ért, velem maradt, majd magunkra hagyott a lakásban, hogy be tudjak számolni apának a londoni élményeimről. Kora estig beszélgettünk, majd elmentem aludni, hogy kipihenjem magam a holnapi sulira. Visszakaptam a normális életemet. Már csak a barátaim hiányoznak.

26.fejezet

A srácok koncertjét követően, jóval éjjel egy után zuhantam be az ágyamba. Nem mentem el az afterpartira, mivel, a kólák általi napi koffeinbevitele bár az egeket verdesi, kifogyott belőlem a szufla a hét folyamán, és még hátra van egy díjátadó, amin köteles vagyok megjelenni. Vasárnap délelőtt pedig már startolhatok is haza, hogy újra a suliban lehessek. Esküszöm, elkezdett hiányozni a tanulás. Jó, persze, sosem voltam lusta gyerek, de szerdán éppenséggel úgy ébredtem, hogy inkább a fizika, mint a könyvem. Bűntudatom is lett a gondolattól.

Szombaton monoton, de egész hangos kopogásra riadtam fel. Magamra kapva a köntösöm, nagyban törölgetve a szemem nyitottam ajtót, nem is figyelve, ki zavarta meg édes álmomat. Mire sikerült magamhoz térnem, ráeszméltem, hogy Harry áll velem szemben, már a kanapé háttámlájának dőlve.

   - Jó reggelt - vigyorgott rám, reggeli öltözékemet méregetve.

   - Meg ne szólalj - szegeztem rá az ujjam fenyegetően.

   - Eszembe se jutott - pillantott összepréselt ajkakkal a földre, nehogy elnevesse magát.

   - Na jó, inkább gyorsan felöltözöm - slattyogtam el mellette, be a szobámba. Kikaptam a bőröndömből az első ruhadarabokat, amik a kezem ügyébe kerültek, majd melírozott hajamat laza kontyba fogva visszamerészkedtem a nappaliba - miért jöttél? - ültem le a kanapé szélére, így perifériámba került egy, a fotelen elfektetett fekete ruhazsák - az... mi? - Harry a zsákhoz lépett, gyors mozdulattal lehúzta a cipzárt és kiemelt belőle egy rikítórózsaszín, pánt nélküli koktélruhát, dekoltázsánál fekete csipkeszegéllyel.
   - Na, mit szólsz? - forgatta a költeményt a vállfánál fogva. Köpni-nyelni nem tudtam a látványtól, és nem a jó értelemben. Ezt nem gondolhatta komolyan - mondj valamit, szerintem tök dögös, estére felvehetnéd, nagyon jó lábaid vannak.
   - Hát... az szuper - bólintottam -, de ebben a ruhában látszik a szívverésem, olyan szűk. A másik meg, hogy nem botrányhősnőt akarok magamból csinálni, és ha ebben szállnék ki a kocsiból... nem vagyok nőies, Harry...
   - Oké-oké, értelek - emelte fel a kezét - viszont másik ruhát nem hoztam neked, pedig valami igazán szép és drága dologban kéne megjelenned ott.
   - Én megmaradok inkább annál a cuccnál, amit kigondoltam magamnak otthon, és el is hoztam, nem véletlenül. Az valahogy... testhezállóbb, ha a személyiségemet vesszük figyelembe. Nem pedig a testi adottságaimat.
   - Te tudod. Viszont akkor felhívom a plázát, hogy ez mégsem játszik.
   - Köszönöm.
Amíg Harry lerendezte a ruhaügyet, én elnyúltam a kanapén, és random kapcsolgattam a tévét. Semmilyen értelmes műsort nem találtam szombat reggel fél tizenegykor, így megállapodtam egy zenecsatornánál, hátha az eltereli a figyelmemet az enyhe rosszullétemről. Legszívesebben felhívtam volna Catet vagy Jasont, hogy erőt merítsek szavaikból, de már jó ideje egyikükkel sem vagyok beszélő viszonyban. Magamra maradtam, a gyomoridegemmel karöltve. Csak legyek már túl az estén, és holnap mehetek is haza, hogy mindent jóvá tehessek.
   - Izgulsz? - kérdezte Harry, mikor sóhajtottam egy nagyot.
   - Nem... - feleltem. Továbbra is engem fixírozott, így megadtam magam - igen. Igen, izgulok.
   - Nem kell, minden simán fog menni. Már a tenyeredben vannak.
   - Te könnyen beszélsz, állandóan a színpadon állsz, és nem esik nehezedre tömegek előtt megszólalni...
   - Ettől félsz? Hogy kiállj egy beszéddel?
   - Nem akármilyennel, Harry - fordultam felé teljesen. Egyetértésül bólintott egyet.
   - Hát, ebben igazad van... ráadásul nem is biztos, hogy kiállhatsz. Előbb meg kell nyerned a díjat.

Harry este hétig vegetált mellettem a lakosztályban, majd hazament átöltözni a díjátadóra, így én is nekiláttam készülődni. Erre az estére kispóroltam a hajamból a színes tincseket, és bal vállamra simítottam göndör loboncomat. A sminkem is visszafogottabb lett, mint a megszokott, de jól passzolt a fekete, vastag pántos, combközépig érő kisestélyimhez, amihez Harry megígérte, hogy hoz nekem egy koromfekete szövetcipőt. Fél nyolckor már kopogtatott is. Idegesen, mezítláb nyitottam neki ajtót.
   - George fél óra mú-hu-hu-hú-ha! - vigyorodott el, mikor meglátott.
   - Hoztad a cipőt? - kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a reakcióját. Nem kaptam választ, Harry aktivitása odáig terjedt az ajtóban, hogy engem méregetett - hahó! - csettintettem az orra előtt.
   - Ja-ja, mi? - rázta meg a fejét.
   - Cipő?
   - Ja, igen, tessék - nyomott a kezembe egy Converse cipősdobozt.
   - Ugye, nem dorkót hoztál? - kérdeztem félve, miközben beljebb invitáltam.
   - Nem, Lou segített. Szóval nyugi - huppant le a fotelbe. Kinyitottam a dobozt, és hál' istennek pont olyan cipő volt benne, amilyet én is elképzeltem - George fél óra múlva ideér a limuzinnal. Neked is szólt volna, de nem ért el.
   - Kikapcsoltam a mobilom - feleltem, míg felrángattam magamra a lábbelit.
George pontosan érkezett, mint mindig. Ahogy megszólalt a lakosztályom csengője, Harryvel rögtön vettük a kabátunkat, és startoltunk a hallba, hogy köszöntsük menedzseremet. A hotel bejárata előtt már várt minket a limuzin, amivel egyenesen a díjátadóra suhantunk, kis híján át az egész városon, előttünk és mögöttünk is két felvezető rendőrautóval, akik saját sávot biztosítottak nekünk az utakon.
A díjátadót London legnevesebb és lehető legpuccosabb színházában rendezték meg. Meg sem kellett volna lepődnöm. A sofőr igyekezett úgy megállni a limuzinnal, hogy a hátsó ajtó pont a vörös bársonyszőnyeg előtt nyíljon ki. Annak mentén egy ugyanolyan színű bársonykordon futott végig egészen fel, az épület bejáratáig, hogy visszafogja a fotósokat és az izgatottan zsibongó rajongókat. Harry szállt ki először a kocsiból, mint kísérő, majd kisegített engem is a hátsó ülésről. Ahogy megjelentünk egymás mellett, a zsivaj, ha lehet, csak még fülsiketítőbb lett, és különböző "WE LOVE HARLETT"-feliratú transzparensek jelentek meg a levegőben. Amint George is mellettünk termett, és a járművünk is elhajtott, álbarátommal kézenfogva elindultunk a vörös utunkon. Olykor-olykor megálltunk pár fénykép és autogram erejéig, így nagyjából negyed óra volt, mire megtettük azt a hétméteres távot, ami a kiindulási helyünktől a színház bejárati lépcsőjének aljáig tartott. Ott megszaporáztuk lépteinket, és besiettünk a duplaszárnyú, aranykeretes üvegajtón. A ruhatárban letettük a kabátokat, és fél óra várakozás után - ami nem is telhetett volna mással, minthogy vakulásig fotóznak minket Harryvel - elindultunk a tömeggel együtt a díszterembe. A helyiség csordultig tele volt kortárs írókkal, fotósokkal, menedzserekkel, és egyéb híres emberekkel, akik - ha nem is pont ugyanilyen formában, de - hasonló okkal voltak jelen, mint Harry.
A díjátadó egy nagyszabású fogadással kezdődött. Hófehér egyenruhás pincérek kísértek minket egy háromszemélyes, vörös selyemterítős asztalhoz, és miután kihozták a pezsgőt, rögtön rohantak is az előételért. Idővel csak-csak előjött a gyomoridegem, szóval arról, hogy az este végéig csak egy falat is lemenjen a torkomon, lemondhattam, így jobb híján csak piszkáltam a kajámat. És a pezsgőről is lemondtam. Éhgyomorra kizárt, hogy alkoholt igyak. Helyette inkább az asztalra kihelyezett műsorrendet tanulmányoztam, ahol a tizenhat kategória mellett a jelölt írók és azok művei is fel voltak sorolva. Két helyen is találkoztam a nevemmel, a Kedvenc Könyv és Legjobb Ifjúsági Regény címek alatt. A velem egy kategóriákban jelölteknek könyveiről hallottam már, és még az én érdeklődésemet is felkeltették, így nem sok esélyt láttam arra, hogy én kerüljek ki díjazottként.
Gyorsan egyértelművé vált a díjátadó menete; a konferanszié bejelentette a kategóriát, majd felsorolta az írók és könyveik címét, egy pársoros idézettel a történetekből. Eztán felkért egy világszerte ismert írót, hogy bontsa ki a borítékot, ami a díjazott nevét és művének címét tartalmazza. A díjazott nagyboldogan felrohant a pódiumra, átvette a kis szobrocskát, mondott egy három- ötperces beszédet, az asztaloknál ülők megtapsolták, majd visszavonult a helyére.

A Legjobb Ifjúsági Regény kategóriában nem én nyertem, de nem is bántam. Nem törekedtem a "legjobbra" az Idegennel, nem az a lényege, így gyorsan túltettem magam a kudarcon. Legközelebb három kategóriával később lettem érdekelt, és akkor görcsbe is rándult a gyomrom. Tulajdon ujjaimat tördelve rágtam a szám szélét, míg felhívták J. K. Rowlingot a színpadra, hogy nyissa ki a borítékot.

   - És a Kedvenc Könyv kategória nyertese pedig... - tartott szünetet, míg a papírral bajlódott, ami idő alatt én már legszívesebben háromszor körbefutottam volna a színházat - Scarlett Martins Idegen című regénye! - a közönség tapsa berengte a termet, én meg teljesen letaglózva ültem a helyemen. George büszkén megragadta a vállamat fél karral és megrázott kicsit, Harrynek pedig csak leolvasni tudtam a szájáról az utasítást, hogy "szaladjak gyorsan a díjamért". Az én díjamért.

Felpattantam és sietős léptekkel elértem a pódiumot. Remegő térdekkel felmásztam a lépcsőkön, és igyekeztem nem pofára esni pont a pódium előtt két lépéssel. Átvettem Rowlingtól a kis szobrot két puszival, majd szemberfordultam a mikrofonnal. Ahogy magam előtt láttam az egész színháztermet, kétségbeesetten keresni kezdtem az asztalunkat. Szerencsére hamar megtaláltam George-ot és Harryt, aki bátorítóan rám mosolygott, így nagy levegőt vettem.

   - Hú, nem is tudom, mit mondjak. Nem írtam előre beszédet, nem számítottam a díjra, már maguk a jelölések is sokat jelentenek. Sosem hittem volna, hogy valaha is bejárhatom azt az utat, amit az Idegennel tettem meg az elmúlt hónapokban. De voltak, akik hittek bennem helyettem is. Elsősorban édesapám, aki a tudtom nélkül küldte el a kéziratot a Fascination UK kiadónak, amiért örökké egy hálátlan gyereknek fogom érezni magam - mosolyodtam el, és a közönség is velem együtt virult -, emelllett köszönöm menedzseremnek George Adamsnek, hogy terelgetett az utamon, és két legjobb barátomnak, Cat Daviesnek és Jason Piercenek, amiért végig támogattak, és olvasták írásaimat, bármi is volt az egy egyszerű etika beadandótól kezdve egy regényig, mint az Idegen. És köszönettel tartozom a fizikatanáromnak is, amiért ha észre is vette, hogy nem az órára koncentrálok, hagyott dolgozni, és hajlandó megadni minden év végén az átlagom alapján a négyesemet - tettem még hozzá, amivel újabb nevetéshullámot értem el. Aztán Harryre néztem, és tudtam, hogy itt az alkalom, amiért imádkoztam az elmúlt negyvennyolc órában - és szeretnék bejelnteni valamit, ami nem igazán a regényhez kapcsolódi, de szeretném, ha a nyilvánosság tőlem hallaná először. A Harry Stylesszal való kapcsolatom véget ért. Közös megegyezés alapján, mindennemű tányérdobálás nélkül jutottunk erre a döntésre. De köszönöm neki ezt a pár hónapot, habár nem mindig volt zökkenőmentes a dolog kettőnk között - mosolyogtam a srácra, aki mellett George tátott szájjal ült, magánkívüli indulattal a tekintetében. Neki se szóltunk a tervünkről. De tudtam, hogy csak így hozhatom helyre a dolgokat Catékkel. Ha nincs több hazugság, még úgy se, ha őket beavatom.

Még egyszer megköszöntem a díjat, majd taps közepette visszaültem a helyemre. Ez a kategória volt az utolsó, és Geroge-on is láttam, hogy nem szívesen maradna még iszogatni. Fogcsikorgatva engedett maga elé az ajtóban, és hirtelen újra annak a kislánynak éreztem magam, aki rosszat követett el, és nagy bajban van. Persze, én is tudtam, hogy pontosan erről van szó. Kivettük a ruhatárból a kabátokat, és taxiba ültünk. George egyikünkhöz sem szólt egy szót sem, de tudtuk, hogy a szállodában lesz hozzánk egy-két szava. A lakosztályom szintjére tartva is csak idegesen dobolt a lábával, és iszogatta azt a wishkeyt, amit a recepción nyomtak a kezébe, amint meglátták a belépni a hallba. A szobába érve csak annyit vetett oda nekünk, hogy üljünk le, és Harryvel engedelmesen letelepedtünk egymás mellé a kanapéra, ő a térdén megtámaszkodva, én keresztbe vetett lábakkal.

Menedzserem idegesen járkált fel-alá a nappaliban, láthatóan nem találta a szavakat. Csak a harmadik pohár whiskey után volt hajlandó egyáltalán megállni velünk szemben.

   - Ezt mégis hogy a francba gondoltátok?! - dörögte - van fogalmatok arról, hogy egy érvényes szerződés volt a kapcsolatotokról? Egy szerződés, ami alapján a két menedzsment jogosult eldönteni, hogy mikor lesz vége ennek az egész kócerájnak! Harry, belegondoltál, hogy mit fog szólni Paul és Richard, ha holnap eléjük állsz?! És Scarlett... ezen áll vagy bukik a karriered!!!

   - Nagyon sajnálom, George, de nem vagyok hajlandó továbbcsinálni ezt az állandó hazudozást! Azt tettem,amit mondtál, nem szóltam a két legjobb barátomnak a dologról, mert megfenyegettél, hogy a könyvem bánja, ha beavatom őket a dologba. És tudod, mit? Inkább leszek egykönyves író, minthogy elveszítsem magam körül a fontos embereket! Apámnak fogalma sincs a dologról, és nem fogom kivárni, hogy ő is csalódjon bennem! Szidhatsz, kiabálhatsz, sőt, a gatyámat is leperelheted rólam, de nem érdekel. Nem adom a fejem több hazugságra! - a hirtelen kirohanásom mindkettőjüket meglepte. Nagyon régóta nyomta már a szívemet a dolog, és ideje volt kiadni magamból. Összefont karokkal hátradőltem a kanapén, és lehunytam a szemem. Jobban éreztem magam, szabadabban. Az órámra pillantva láttam, hogy elmúlt éjfél. Mostantól kezdve nincs több London, nincs több kamu-Harlett.

Nincs több hazugság.

25.fejezet

Ébredés után szomorúan konstatáltam, hogy nem teljesült a tegnapi kívánságom, és még mindig január elseje van, ráadásul délután negyed kettő. Így hát gyorsan elugrottam zuhanyozni, majd felöltöztem, és a laptopomat a hónom alá csapva úgy döntöttem, hogy rendelek pizzát az egyik közeli étteremből, és a hallban fogom tölteni nyugis napjaimat, magányomban. Csakhogy ez az álmom nem jött össze. Ahogy kiléptem a hálószobám ajtaján, Harryvel találtam magam szembe.
   - Szép jó napot, Scarlett Martins - mosolygott szelíden.
   - Ha azt várod, hogy bocsánatot kérjek, amiért tegnap bezártalak a szobába, lemondhatsz a dologról - közöltem ridegen. Megrázta a fejét.
   - Nem ezért jöttem. Épp ellenkezőleg. Én szeretnék bocsánatot kérni, amiért hülyeségekkel fenyegetőztem. Túl sokat ittam, és tudom, hogy megbántam volna, ha kitálalok Catnek. Sajnálom. Nem akarom tönkretenni hármótok barátságát, hogy kotnyeleskedem.
   - Emiatt ne aggódj. Tegnap ezt a részét már elintéztem - huppantam le a kanapé tőle legtávolabbi sarkába, és felnyitottam a laptopom tetejét. Az azonnal beüzemelt. Ha elutazom valahova, sose kapcsolom ki teljesen.
   - Hogyan? - dőlt előre, könyökével a térdén megtámaszkodva.
   - Elmondtam nekik mindent. Tudják, hogy nem vagyunk együtt, és azt is, hogy hónapok óta össze-vissza hazudozom. És hogy az egészet a kiadó és a nagyobb bevétel miatt csináltam.
   - De... miért? - rávillantottam a tekintetem. Azonnal megértette - ó... óóó, mekkora barom vagyok! - temette két tenyerébe az arcát - annyira sajnálom, Scarlett, én... nem is tudom, mit mondjak.
   - Felesleges bármit is mondanod, mivel mostmár mindegy - vontam meg a vállam. Amióta csak felébredtem, a tegnap éjszakai események villantak be, és továbbra sem tudtam szabadulni az emlékekkel járó éles fájdalommal. És minél többször pergett le az éjjel a szemem előtt, úgy éreztem, hogy egyre jobban fáj. Kár, hogy Jasonnek nem volt igaza. Ha részeg lettem volna, talán semmire sem emlékeznék most.
   - Ha van bármi, amivel jóvátehetném a dolgot...
   - Maradj ki az életemből - vettem fel vele a szemkontaktust. Tisztán éreztem, ahogy a testem minden porcikájából árad a düh. Szerencsémre, ez Harry számára is nyilvánvalóvá vált, és elfordította a fejét.
   - Sajnálom... - suttogta. Ennyi. Ennyit beszéltük egész nap.

24.fejezet

Nem tudom, mennyi időbe telhetett, mire sikerült megnyugodnom és valamennyire letörölni a fekete festéket a szemem elől, de Catet és Jasont még elértem a ház előkertjében. A környéken egyetlen utcai lámpa sem világított, hogy a szomszédok jóvoltából biztosított tűzijátékok ne veszítsenek fényükből. Harry gondoskodott az abszolút buliélményről. Pulóver híján dideregve összehúztam magamat, és meztelen karomat dörzsölgetve igyekeztem barátaim után.

   - Cat! Cat, kérlek, állj meg és hallgass végig! - próbáltam túlkiabálni a ház nyitott ablakain kiáramló dübörgő zenét, de a lány, úgy tűnt, nem hallott meg így sem. Viszont Jason a hangom irányába fordult, és visszasietett hozzám. Szuper, szóval hallott, csak nem vesz rólam tudomást...
   - Scar, te is jössz? Mi történt? - kérdezte, ahogy meglátta kétségbeesett arckifejezésemet, és a vállamra terítette a bőrdzsekijét. Elég volt a szemébe néznem, éreztem, hogy kettészakad a szívem. De tőlem tudja meg az igazat, mint bárki mástól. Nem igyekeztem tartani magam, és elfúló hangon kiabálni kezdtem:
   - HAZUDTAM! Mindenről hazudtam, ami körülöttem történik! - Jason értetlenül nézte a kirohanásom.
   - Mi van? - rázta meg a fejét. Két kezemmel takartam el a számat, úgy préselődtek ki halk szavaim az ujjaim között:
   - Harryről. Nem vagyunk együtt, soha nem is voltunk.
   - De hát... - elnézett mellettem. Némaságát kihasználtam az alkalomra, hogy csendben elmondjam neki mindazt, amiről Catnek egyszer már kitálaltam. Vonásait figyelve még a fejünk felett robbanó petárdák gyér fényében is tisztán láttam, ahogy arcizmai megkeményednek - nem. Nem, hülyeségeket beszélsz. Biztos részeg is vagy.
   - Jason, miket beszélsz? Sosem iszom - most rajtam volt a sor, hogy összezavarodjak.
   - De ma éjjel igen. Biztosan - szavai egyre hevesebben csengtek, és ahogy újra egymásba fonódott a tekintetünk, csak az elkeseredettséget láttam a szemében - csak ez lehet az egyetlen észszerű magyarázat! Túl sokat ittál! Részeg vagy!
   - Jason ne hajtogasd már ezt, miért nem akarsz józannak hinni? - robbant ki belőlem a kérdés.
   - Mert a józan Scarlett sosem hazudna nekünk! - kiabált rám vissza, Cat felé mutatva, aki dideregve figyelt minket pár lépésnyi távolságból. Arca kivörösödött a hidegtől, könnyei továbbra is patakzottak a szeméből, hogy aztán vastag sálja elnyelje őket - a mi Scarunk nem hajtott volna fejet egy kiadónak! Nem titkolta volna el ezt az egész szarságot! - meghökkentett Jason kirohanása. Amióta csak ismertem, még egyszer sem hallottam káromkodni. Hirtelen szófordulata belém fojtotta a könnyeket - nem, a régi Scar teljesen máshogy cselekedett volna! A régi éned még ott, helyben sms-t küldött volna az irodából, hogy mibe keveredett!
   - Még most is a régi vagyok! - mondókájának az a része, hogy megváltoztam, kiverte a biztosítékot - egyáltalán nem változtam meg! Ugyanaz vagyok, mint mikor megismertél! - erre idegesen felnevetett.
   - Hazudsz nekem, a legjobb barátnődnek, és még az apádnak is?! Az apádnak, aki amióta, hogy az anyád elhagyott titeket, a javadat akarja? Aki bátorított, hogy menj el a kiadóhoz, Scarlett, van fogalmad róla, hogy mit művelsz?! Titkolózol az egész világ előtt, tévhitbe csalsz milliónyi olyan tinédzser lányt, mint Cat! Mindenkit, aki egy parányit is szeret, eltaszítasz magadtól azzal, hogy még magadhoz sem vagy őszinte!
   - Miért, szerinted mégis mit kéne tennem?! - dobtam le magamról a kabátját, és visszanyomtam a kezébe. A hirtelen elkapott düh rendesen felmelegített.
   - Mostmár hiába akarsz bármit is jóvátenni - szólt újra normál hangerővel - a múltban cseszted el az egészet. Anyád miatt te pontosan tudod, hogy ha nem törődnek az emberrel, később hiába hajtanak utána.
   - Jason... - fogtam könyörgőre, ahogy hátat fordított nekem. Megállt, de csak a fejével nézett hátra a válla fölött.
   - Azt hittem, neked egyáltalán nem számít a hírnév. De úgy tűnik, tévedtem a megérdemelt sikereddel kapcsolatban - hideg szavai jobban fájtak, mintha valaki izomból vitt volna be egy térdest a tüdőmbe. Lesütöttem a szemem.
   - Apu itt van a sarkon - hallottam meg Cat hangját közelebbről, mint ahogy számítottam rá. Ráemeltem a tekintetem.
   - Cat...
   - Ne, ne kezdd megint - szakított félbe - azt hittem, velünk fair leszel - némán néztem utánuk, ahogy sietős léptekkel elnyelte őket a sötétség az utca végén. Idegesen a hajamba túrtam, és nyeltem a könnyeimet. Kedvem szerint sikítva ordítottam volna addig, míg ki nem szakad a dobhártyám, hogy kitörjön a mellkasomból a tompa fájdalom, de mindig is túlértékeltnek gondoltam az érzelmek látványos kinyilvánítását. Inkább berohantam a házba, átvágtam a tömegen, magamhoz vettem a kabátom és a táskámat, majd pillanatokon belül újra a szabad ég alatt voltam. Épphogy kiértem volna a járdára, mikor valaki elkaptam a karomat.
   - Scarlett... - ösztönből hátralendítettem a könyökömet, amivel sikerült gyomorszájon vágnom az illetőt - óóó, az istenit, de kemény csaj vagy! - nyögött fel fájdalmában. Megfordultam az ismerős hangra. Liam állt előttem kissé görnyedt háttal, jobb kezével hasát masszírozva.
   - Mit keresel itt, kint? - sóhajtottam.
   - Én ugyanezt kérdezhetném - egyenesedett ki, a táskámra bökve. Beharaptam az alsó ajkam - Harryt keresem már vagy egy órája, de senki sem látta. Gondoltam, te tudod, merre lehet, de úgy tűnik, téged sem szórakoztatott az utóbbi időben... minden oké?
   - Persze. Hogyne! Minden... csodás! Egyszerűen... remek - tártam szét a karomat, ahogy hátrahajtottam a fejem.
   - Úgy látom, felborította az életedet ez az érdekkapcsolat - visszakaptam rá a tekintetem.
   - Te tudod? - suttogtam.
   - Az egész banda tudja, sőt, még a barátnőink is. Csak, gondoltuk, neked könnyebb, ha nem kell kiesned a szerepedből, ezért nem mondtuk el - mosolyodott el szomorúan - sajnálom.
   - Te pontosan mit is?
   - Mindent. Amibe belekeveredtél, és, hogy ennek én is a része vagyok. A bonyodalmakat, amiket neked okoztunk. És ami ma este történt veled, bármi is legyen az. Mert biztosra veszem, hogy nem az elmaradt éjféli csókod miatt vagy ilyen feldúlt.
   - Ahhoz képest, hogy részeg vagy, eléggé jelen vagy - jegyeztem meg, és kabátzsebembe dugtam félig lefagyott kezeimet.
   - Miből gondolod, hogy ittam? - vigyorodott el Liam. Szánakozva sütöttem le a szemem - nem, semmi gond! Csak nem iszom. Sophia nem bírja, ha alkoholízű szájjal próbálom megcsókolni. Azt mondja, ha akar egy rövidet, megveszi magának - ezen akaratlanul is felnevettem - de pontosan, merre is indultál?
   - Én csak... haza akarok menni. Haza, Manchesterbe. De még itt kell maradnom a jövő heti díjátadóra, és az olvasókkal való találkozásokra. Szóval a célom egyelőre a szálloda.
   - Elvigyelek? - kétkedően figyeltem az arcát - nyugi, nem foglak elrabolni és eladni a szerveidet! - emelte védelmezően maga elé a kezét - pláne azok után, hogy megtapasztalhattam az erődet - szavai újra mosolyra késztettek - gyere, esküszöm, egy kortyot sem ittam. A fiúknak sem fog feltűnni, hogy eljöttem egy órára. Elfurikázlak, aztán visszajövök, és ha Harry addigra előkerülne, szólok neki, hogy merre vagy. Hiszed vagy sem, a kapcsolatotok ellenére ő igazán kedvel téged. És amennyire én tudom, nem a "meg-akarom-fektetni" módon.
   - Tudod, hogy nem fog róla megváltozni a véleményem - tettem felé egy lépést.
   - Tudom. Csak gondoltam, jobb, ha tisztában vagy, ő hányadán áll veled. Hogy ha netalántán ő eléd állna ezzel, próbálj meg kíméletesebb lenni vele. És továbbra is áll a fuvar-ajánlatom - emelte ki a farmerja zsebéből a slusszkulcsot.
Megadóan mellé léptem, és hagytam, hogy kinyissa előttem a kocsija ajtaját, és elvigyen a szállodáig. Az út alatt egyikünk sem szólalt meg, és Liam még a rádiót is kikapcsolta, mikor az automatikusan megszólalt, ahogy gyújtást adott az autóra. Érezte, és megértette, hogy csendre van szükségem.
Bár Liam kocsijának minden ablaka sötétített, a biztonság kedvéért lehajtott a szálloda parkolóházába, és ott tett ki az egyik lépcsőfeljárónál. Nem állította le a motort, de nem is szerettem volna feltartani. Ha már az én estém ennyire pocsék, legalább ő élvezze a szilvesztert. De mielőtt betettem volna magam mögött az anyósülés ajtaját, még egyszer felé fordultam:
   - Köszönök mindent, Liam. Tényleg.
   - Nagyon szívesen - biccentett egy félszeg mosollyal az arcán. Köszönésképp én is bólintottam, és már egyenesedtem volna ki, mikor még utánam szólt - Scarlett!
   - Igen?
   - Idővel elmúlik.
   - Mármint mi? - ráztam meg a fejem.
   - Ami miatt hazajöttél. Nem tudom, mi a baj, de ez a két szó minden helyzetben megállja a helyét. Semmi sem tart örökké.
   - Hát... az én helyzetem eléggé kilátástalan, de... köszönöm a bátorítást.
   - Boldogabb új évet - húzta a ma este már megismert szomorú mosolyra a száját.
   - Boldog új évet - viszonoztam a jókívánságot, és becsuktam a kocsiajtót. Liam rögtön továbbhajtott, én pedig felsiettem a lépcsőházban az első liftig, ami aztán felvitt a lakosztályom szintjére, ahol a franciaágyba ruhástul-mindenestül dőltem be. Az egész évet át akartam aludni.

23.fejezet

A buli este hétre egész rendesen felpörgött. A zene basszusától dübörgött a ház - és az egész kerület -, a konyhában egyre gyorsabban fogyott az étel és ital, és az emberek időről időre többen lettek, ahogy kezdett eltűnni a nap a horizont alatt. Jasonék is rendben megérkeztek késő délután a taxival, habár Harry nem engedett túlságosan a közelükbe, ide-oda rángatott, hogy bemutasson az ismertebb embereknek, és előadjuk a fényképezőgépek előtt, hogy mennyire is egy hullámhosszon vagyunk. Mikor sikerült elszakadnom az énekesek köréből, nagy sóhajjal huppantam le a kanapéra Cat mellé.

   - Ne haragudj, hidd el, közel sem így terveztem az estét - néztem rá bocsánatkérően.

   - Semmi gond - mosolygott vissza - Jason elment innivalóért - mutatott a konyhával tökéletesen ellenkező irányba. Éppen ekkor ért vissza hozzánk haverom.

   - Te, Scar... Ebben a házban honnan van a kaja, ha a konyhát ilyen iszonyatosan eldugták? - kiabált a fülembe, miközben mögötte Ellie Goulding és Ed Sheeran haladt el nevetve. Cat szeme azonnal felragyogott, és még izgatottabb lett, mikor a látóterébe került Zayn menyasszonya, Perrie Edwards a Little Mix többi tagjával az oldalán.

   - Gyertek - húztam fel barátnőmet a kanapéról, és belekaroltam - utána körbeviszlek, hogy beszélgethess pár másik vendéggel - tettem hozzá olyan hangerővel, hogy Jason ne hallja meg. Ha a fülébe jutna, hogy Zayn közelébe viszem a csaját, porfelhőt hagyva maga után rohanna ki a házból, vállán Cattel. Egyem a féltékeny lelkét.

Nagyban iszogattuk a dobozos kólákat a konyhában, mikor négy srác lépett be harsány röhögés közepette a helyiségbe. Meglepetten néztünk össze barátaimmal, ahogy az ismeretleneket figyeltük... Legalább is, számomra ismeretleneket. Úgy tűnt, Jason és Cat tudja, kik csatlakoztak hozzánk. Nem igazán vettek észre minket, kikaptak egy-egy sört egy új rekeszből, és belemarkoltak a popcornba, továbbra is derűsen beszélgetve egymással. Nem nagyon értettem, mit mondanak... Túl sokat nevettek közbe, ráadásul ausztrál akcentusuk volt. Mikor az egyikük, aki rikítópink színű, mesterien formázott kusza hajjal hódított, észrevette megszeppent hármasfogatunkat, hasba vágta a mellette álló ajakpiercinges srácot, és felénk biccentett:

   - Halljátok, nem vagyunk egyedül, fogjátok már be... - majd visszafordult hozzánk - helló, Mike Clifford vagyok - nyújtotta felénk a kezét.

   - Scarlett... - kezdtem, de befejezték helyettem:

   - Martins. Tudjuk - vigyorgott rám a piercinges - Luke Hemmings - a másik két srác is bemutatkozott nekünk, és rövid beszélgetésünk alatt tisztázódott a számomra, hogy a négy srác a 5 Second of Summer nevű poprock együttes, és a One Direction előzenekara a legtöbb koncerten. Mutattak számokat, amiken nem rég kezdtek el dolgozni, és igazán megtetszett a stílusuk. Pár daluk címét igyekeztem a fejembe vésni, hogy mikor visszaérek az ideiglenes otthonnak szolgáló hotelszobámba, megkeressem őket a YouTube-on. Jason könnyedén megtalálta velük a közös hangot, így mikor azok hívták csocsó-bajnokságra, hülye lett volna nemet mondani.

   - Fél óra és jövök - csókolta meg Catet, de a göndör, barna hajú srác, Ashton közbeköhintett - legyen inkább negyven perc - helyesbített barátom, majd lelépett.

   - Pasik... - nevetett maga elé barátnőm.

   - Akkor én most felkarollak és körbeviszlek, rendben? - ragadtam meg Cat csuklóját, és bevezettem a sztárok körébe. Ő kedélyesen elbeszélgetett mindenkivel, míg én szorongtam a sok híres ember között, mivel vagy nem ismertem őket, vagy nem voltak éppen a szívem csücskei. Különösen az, amelyik hirtelen átkarolta hátulról a derekamat, és nyomott egy puszit a vállamra.

   - Szia, angyalom - búgott a fülembe Harry. Az undoromat csak fokozta az erős alkoholszag, amit árasztott magából, nem is beszélve az idióta vigyorról, ami szétterült a képén.

   - Engedj el - sziszegtem, ahogy próbáltam észrevétlenül lehámozni magamról derekamra fonódott karjait. Utáltam a közelségét, és azt, hogy kénytelen vagyok elviselni... már két és fél hónapja. Mikor ér véget ez a rémálom?!

Nagy nehezen kiszabadítottam magam a kezei közül, és odébb léptem előle, de a csuklómnál fogva maga után rántott, és kivezetett a társaságból. Próbáltam kiszabadulni, de túl erősen tartott, ráadásul eléggé gyanús lett volna, ha küzdök Harry érintése ellen. Így hát inkább megadtam magam neki, és hagytam, hogy felvezessen az emeletre.

Hiba volt. Súlyos hiba. Kikapott egy kulcsot a farzsebéből, és kis ügyetlenség után kinyitotta az ahhoz tartozó ajtót, majd halk, kicsi puffanás kíséretében betaszított a szobába.

   - Megértem, hogy te sem bírsz, és hidd el, a legkevésbé veszem zokon, de mi lenne, ha nem zárnál be egy szobába egy olyan buli alatt, ahol a barátaim is jelen vannak?

   - Ó, nem zárlak be, ne izgulj - felelte kemény hangon, bár azért összeakadt a nyelve beszéd közben - inkább megadom neked a hétperces mennyországot - vigyorodott el, és becsapta maga mögött az ajtót.

   - Harry... ne csinálj hülyeséget - léptem hátra, de nekiütköztem az ágy szélének. Bizonytalan léptekkel megindult felém, ugyanazzal az idióta vigyorral az arcán - túl sokat ittál. Ne tégy semmi meggondolatlant,... kérlek.

   - Most még ezért könyörögsz. De hidd el. Hamar meggondolod magad - nyújtotta felém a kezét. Majdnem elérte az arcom, de elpofoztam a tenyerét magam elől, és átfutottam az ágyon. A bakancsom nyoma ott gyűrődött a paplanon, de semmi nem érdekelt, egyszerűen ki akartam jutni abból a szobából - Scarlett, most mit izész'? Köt a szerződés, nem igaz? Mutasd meg, mennyire! - kapott megint utánam, de kicsavartam a csuklómat az ujjaim közül, és kiviharzottam a szobából - el fogom mondani! - kiáltotta utánam - elfogom mondani Catnek az igazat! - megtorpantam. Ezt csak nem meri megtenni, a Modest őt is elővenné... Bár holtrészeg, nincs a normál tudatánál - ha nem jössz most vissza hozzám, elmondom Catnek! - a földet pásztázva meredtem magam elé. Az agyam majd' felrobbant, annyit gondolkoztam, hogy mit csináljak. Ha visszamegyek, ki tudja, miket művel velem... Viszont tényleg képes lenne leleplezni Cat előtt. De megtalálhatnám én is barátnőmet, még Harry előtt, hogy tőlem tudja meg. Időt kellett nyernem valahogy. Gondolkodás közben egyik lábamról a másikra ácsorogtam, mikor ráléptem egy apró, kemény tárgyra. A szobakulcs. Fölkaptam a földről, és becsaptam Harry orra előtt az ajtót. Elfordítottam a zárat, és benne hagytam a kulcsot, hogy még véletlenül se tudjon kijutni a szobából.

   - Scarlett! Scarlett, azonnal engedj ki innen! - dörömbölt az ajtón, ami beleremegett a rámért ütésekbe. Eszem ágában sem volt kiengedni onnan. Így többet nyertem az időelőnynél. Először Cattel kellett beszélnem négyszemközt, és csak utána akartam foglalkozni Jasonnel. A lépcsőhöz iramodtam barátnőm keresésére, miközben Harry továbbra is verte az ajtót, hogy engedjem már ki onnan.

A lépcsőn pár fokkal feljebb megálltam, hogy nagyjából átlássam a vendégsereget. Jasont szinte azonnal kiszúrtam, de csak azért, mert éppen Michael rózsaszín hajkoronája mellett tűnt fel az ő arca is. A dübörgő zene elnyelte az emberek zsivaját, de láttam rajta, hogy nagyon jól érzi magát a srácokkal, így Cat után kezdtem kutatni. Éppen a One Direction többi tagjával és azok barátnőivel elegyedett szóba. Mikor összeakadt a tekintetünk, vadul integetni kezdett, és átvágtam a tömegen, hogy odajussak hozzá. A többiek futólag megszorongattak és rám mosolyogtak, de nem törődtem velük.
   - Cat, beszélni akarok veled - mondtam barátnőmnek, túlharsogva a zenét.
   - Oké-oké, máris, de előbb hívd ide Harryt, mindjárt éjfél, és megbeszéltük, hogy csinálunk egy tömegnyomi-selfiet a csókos képek után! - ugrált izgalmában.
   - Nem fogom megcsókolni éjfélkor - jelentettem ki, majd értetlen arcát látva folytattam - nem vagyunk együtt.
   - Szakítottatok? - kérdezett vissza döbbenten.
   - Soha nem is voltunk együtt.
   - Micsoda?! - tudtam, hogy a tömeg előtt nem rendezhetünk jelenetet, így megragadtam Catet, és a csuklójánál fogva behúztam magam után abba a lenti hálóba, ahol már veszekedtem egyszer Harryvel a nap folyamán. Hát, nem ez lett a kedvenc helyiségem a házban - hogy érted, hogy nem vagytok együtt? Akkor mit csináltok ketten?
   - Az egész a koncert után kezdődött... George és a banda menedzsere kitalálták, hogy boronáljanak minket össze Harryvel a nagyobb népszerűség és bevétel érdekében. Minden rólunk megjelent cikk és/vagy kép után a kiadó is kap valamennyi részesedést a Modesttől. És kellett nekik az a pénz, mivel a Fascination a csőd szélén áll.
   - Miért nem mondtad el? - kérdezte halkan.
   - Kötött a szerződés, George belefoglalta, hogy elővigyázatosságból senkinek nem szólhatok.
   - És úgy érezted, én kiadnám a titkod? - tette karba a kezét. Éreztem, hogy megkeményedik a hangja.
   - Tudod, milyen ez, mint a futótűz... - sóhajtottam.
   - Úristen... szóval azt akarod mondani, hogy azért hazudsz nekem hónapok óta, mert nem bízol bennem?! Mert Directioner vagyok?!?!
   - Nem! Nem! - vágtam rá, szinte kiabálva a kétségbeesés miatt.
   - Ó, nem?! Akkor magyarázd meg! Magyarázd meg, mert felidézni sem tudom az utolsó olyan találkánkat, amikor még nem hazudtál az arcomba!  - köpte a szavakat. Láttam, hogy könny csillan a szemében, ami engem is sírásra késztetett.
   - Nem akartam! Minden egyes pillanatot gyűlöltem, mikor nem voltam veled őszinte!
   - Mégis ezt az utat választottad! Mi történt veled?! Inkább össze-vissza hazudsz mindenkinek körülötted... nekem, Jasnek... apukádnak, hogy megtarts egy népszerűségi szintet?! Mióta érdekel téged a hírnév, Scarlett?? Hol van az a lány a gimiből, akit a legkevésbé érdekelte, hogy hány ember ismeri?? Aki megvetően nézett a suliban lévő nagy csoportosulásokra, mert rühelli a felszínes kapcsolatokat?! - vágott vissza, majd erősen megdörzsölte az arcát - jó, én... én nem tudok tovább itt maradni. Megkeresem Jasont és hazamegyünk - lépett el mellettem, de mikor kinyitotta az ajtót, elkaptam a kezét.
   - Ne, Cat... kérlek... nem... nem akarlak elveszíteni - könyörögtem a könnyeimmel küszködve.
   - Jaj, Scar, hát nem érted? Már hetekkel ezelőtt elvesztettél... - és bevágva maga mögött az ajtót, egyedül hagyott a szobában. A fal melletti komódra támaszkodva a kezembe temettem az arcom, és míg én hagytam, hogy a könnyeim lemossák az arcomról a szemfestékem, a vendégsereg boldogan számolta vissza közösen az óév utolsó másodperceit.

3.díj - A zene az életem c. blogtól. Köszönöm!

Az előző díjnál már kifejtettem a tizenegy dolgot magamról, tehát ugorjunk a kérdésekre és az én jelöltjeimre:

11 válasz:

1.  Kedvenc évszakod?

  - Tavasz, egyértelmű. Ha nem érted, menj ki a természetbe egy futózápor után vagy szikrázó napsütésben, és végy egy mély levegőt.

2. Miért kezdtél el blogolni?

  - Először is, mert volt ötletem. Másodszor pedig, lelkesen készülök írói pályára, a blogolást pedig remek ötletnek találtam, hogy meglássam, mennyire vevőek az emberek - leginkább a velem egykorúak - a történeteimre, stílusomra, miegymás.

3. Hogyan jött az ötlet, hogy arról írhatnál, amiről most írsz?

  - Rengeteg az olyan fanfiction, ahol hősnőnk erősen küzd a szívdöglesztő énekes ellen, de végül egymásba szeretnek, és a történet negyedénél már bekövetkezik a nagy szerelem. Újat szeretnék mutatni ebben a témában.

4. Kedvenc ételed?

  - A suli büféjében kapható ischler.

5. Kedvenc italod?

  - Coca-Cola Zero.

6. Álomvárosod?

  - London.

7. Kedvenc filmed?

  - Chicago.

8. Kedvenc színészed?

  - Robert Downey Jr.

9. Kedvenc könyved?

  - S. C. Stephens - Esztelen könyvsorozat; Elizabeth Chandler - Kissed by an Angel könyvsorozat; Colin Clark - Egy hét Marilynnel; J. K. Rowling - Harry Potter könyvsoorozat.

10. Kedvenc írod?

  - A kedvenc könyveim írói.

11. Melyik az az együttes illetve énekes egyaránt, akiknek a dalaira a lírai  szót használnád?

  - A Little Mix, a One Direction és a Nickelback balladái.

11 kérdés:

1. Mi a kedvenc történeted?
2. Tervezel-e folytatást bármelyik már - egyelőre? - befejezett blogodnak folytatást?
3. Írás közben ki(k)nek a dalai inspirálnak leginkább?
4. Mit olvastál legutoljára?
5. Szerepel-e a nyári terveid között az írás?
6. Miért kezdtél el írni? (Vigyázat: nem a blog létrejöttének miértje megválaszolandó, hanem maga a tevékenység, mint írás.)
7. Mennyire függ a hangulatodtól a blog cselekménye?
8. Melyik művészeti ág nyűgöz le?
9. Melyiket próbálnád ki a legszívesebben?
10. Milyen szerepet töltenél be a legszívesebben egy új osztályban/baráti közösségben? (A két véglet: a visszahúzódó, akit alig vesznek észre; a lázadó, aki rögtön felrázza a társaságot.)
11. Most milyen szerepet töltesz be az osztályodban/baráti közösségedben? (A két véglet ugyanaz.)

Jelöltek:

1. Barbara T
2. *K
3. Domii - függetlenül attól, hogy már nem írja.

22.fejezet

Harry délelőtt kilencre jött értem a szállodához, és előadva az idilli "Harlett"-párocskát, együtt megreggeliztünk, majd indulhattunk is hozzá, magunk mögött hagyva azt a tömeghisztériát, amit álbarátom felbukkanása és az álomba illő randink okozott. Az utóbbi pár napban nem csak a rajongóknak, hanem Harry baráti körének is elő kellett adnunk, hogy rózsaszín felhőket ugrálunk át lila csillámpónikon, annyira minden rendben van köztünk. A valóság viszont eléggé messze áll ettől. Azóta, hogy Catet és Jasont lerázta a négyes találkánk után, majd megpróbált rám mászni a hotelben, nem szívesen szívtam vele egy levegőt... de mivel ahhoz túl sok időt kell együtt töltenünk, hogy addig kibírjam oxigén nélkül, így maradt a csendterápia. Nem voltam hajlandó hozzászólni.

Az otthonához vezető úton is összefont karral meredtem magam elé, míg ő vezetett. Halk háttérzajként a Hits Radio és a Range Rover motorzúgása szolgált. Harry október óta rájött arra, hogy nem szorulok a társaságára, és nem erőltette a beszélgetést, és a szívem mélyén, a zsigerből jövő gyűlöletem alatt értékeltem, hogy ő igazodott hozzám, és nem fordítva kellett ennek történnie.

London központját elhagyva a kertvárosi rész felé hajtottunk, és a húszperces autóút után a környék valószínűleg legnagyobb házának garázsa elé gurultunk fel.

   - Te itt laksz?! - szakadt ki belőlem a kérdés. Ennyit a csendterápiáról.

   - Ja - vonta meg a vállát.

   - Egyedül?

   - Dehogy! - nevetett fel. Mi van, csak nem örül, hogy beszélek hozzá? - ha Londonban van koncertünk, a srácok itt alszanak, vagy ha a család meglátogat, nekik is kellenek külön szobák. Nyáron, például a nővérem, Gemma, szinte itt él, mikor én is itthon vagyok. És Lux is sokszor van itt.

   - Ki az a Lux? - ráztam meg zavarodottan a fejem, miközben kiszálltunk a kocsiból.

   - A keresztlányom. Még az X-Faktor alatt született, 2010-ben, és az azóta állandó stylistunk, Lou Teasdale szerette volna, ha én leszek a keresztapja. Természetesen, nem utasítottam vissza - ezt a kis történetet hallva akaratlanul is elmosolyodtam. Gyűlöletem ide vagy oda, ez azért aranyos. Cat nem tévedett, mikor One Direction-családként emlegeti a bandát és a stábjukat. És bárhogy is nézzük, ez azért a showbusiness világában nemcsak, hogy ritka, de megkockáztatom, hogy az övéké az egyetlen közösség, ami így működik.

A házba belépve azt hittem, elájulok, akkora nappali tárult elém. Harry ellépett mellettem, és felkiáltott a csigalépcsőn a "srácoknak", és a banda másik négy tagja jelent meg a helyiségben. Mosolyogva üdvözöltek, Niall meg is kínált az éppen kezében lévő tál popcornból, de nemet intettem. Miután Harry visszatért a konyhából, és a kezembe nyomott egy doboz kólát, Liam azonnal kiosztotta a feladatokat:

   - Jó, akkor úgy lesz, hogy a kényesebb bútorokat átvisszük Harry lenti hálójába, úgyis, aki itt alszik, az emeleten fog... ha egyáltalán fogunk aludni. Mindegy. Louis, Zayn, ti hozzátok a mahagóni kavézóasztalt, Niall, te a díjakat hozd be, Scarlett, bocsi, de te lány vagy és óvatos, a porcelánokat tudnád utánunk hozni?

   - Persze - vontam meg a vállam, és ledobtam a táskámat a hozzám legközelebbi fotelbe.

   - Imádlak. Harry, te segíts nekem a bőrfoteleddel, gondolom, mivel családi ereklye, nem akarod, hogy baja essen - a srácok a bútorokat lazán felemelték, minden megerőltetés nélkül, és Liamnek igaza volt, lány vagyok, így a megfeszülő izmok látványa azért, be kell valljam, padlóra küldött. A tetkók hada meg már csak hab a tortán. Negyed óra pakolászás alatt sikerült felszabadítanunk a nappalit annyira, hogy elég nagy tánctér alakuljon ki. A kanapékat ülőalkalmatosságként teljesen a falhoz toltuk, az ebédlőasztal pedig DJ-pultként funkcionált, míg a konyhában ezer meg egyféle nasi sorakozott, még bontatlan állapotban. Mikor a fiúk nagyban szerelték össze a hangfalakat, kopogtak az ajtón, és nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy hozzáérjek Harry Styles bejárati ajtajának kilincséhez. Az eresz alatt Eleanor Calder állt, Louis barátnője, nagy mosollyal, nagy táskával.

   - Scarlett, sziaa! - nyomott két puszit az arcomra, majd belépett - nem is tudtam, hogy te is itt leszel. Louis, miért nem mondtad? - szólt be barátjának, aki éppen az asztal alatt mászott a vezetékek között.

   - Öhm... bocs, szívem, de elfelejtettem, hogy Harrynek van barátnője - hangzott a válasz, amit még részemről is nevetés követett.

   - Na, mehetsz te a francba! - felelt Harry vigyorogva - El, hoztál mindent?

   - Ja. Nem látod a kezemben az orbitális méretű táskát? - emelte meg a csomagot.

   - Remek, akkor Scarlett, kicsim, előkészítenétek a terepet a konyhában? - bólintottam, és otthagytuk a fiúkat bénázni a nappaliban.

   - Jó ötlet volt Niallre bízni a kaját - biccentett elismerően Eleanor, mikor meglátta az Olaszország teljes lakosságának elegendő pizzamennyiséget a konyhában.

   - Esküszöm, ha ezek után még rendelni fog buli közben akár csak egyet is... - kezdtem bele a mondatomba, de a lány félbeszakított:

   - Fog. Hidd el. És nem csak egyet. Na, de én voltam felelős az alkoholért, szóval... lássuk, hány üveg tört össze - harapott bele az alsó ajkába, ahogy kicipzározta a táskát. Néhány rekesz sör, és egy polcnyi üveg pezsgő, emellett fehér- és vörösboros palackok - na, király! Túlélték! - csapta össze a kezét. Kipakoltuk az italokat a leghosszabb pultra, majd innen-onnan tálakat elővarázsolva megszabadítottuk a chipseket és a pattogatott kukoricákat a zacskóiktól. Eközben Enrique Iglesias és Pitbull új közös száma, a Freak szólt a HiFiből, amit, ezek szerint a fiúknak sikerült összeszerelniük. Kezdett elkapni a bulihangulat. Ennek ellenére valamiért mégsem vártam annyira az estét, mint amennyire a körülöttem lévők.

Ahogy telt az idő, megjelent a másik két barátnő, Perrie Edwards és Sophia Smith is. Velük is találkoztam már a próbák és a koncert során is, nyitottak voltak felém, és a szőkeség nem egyszer jegyezte meg, hogy odavan az öltözködési stílusomért. Hát, én ezen csak udvariasan mosolyogtam, nem tudtam hogy lereagálni. A bulira ők is leginkább italokat hoztak, de azért pár tepsi sütivel és muffinnal is megörvendeztették Niallt.

A srácok lehalkították a zenét, és egy doboz pizzát felbontva leültünk ebédelni - Harry nélkül. Mikor megkérdeztem, hol van, a fiúktól nem kaptam a választ, a lányok meg szimplán nem tudták.

   - Lehet, elveszett a házában. Nem csodálkoznék rajta - jegyezte meg Sophia, mire barátja mosolyogva átkarolta őt. A pizzaszeletem elfogyasztása után álbarátom keresésére indultam, akit a szobájában találtam meg. A telefonomat pillantottam meg a kezében, ami, mikor kinyitottam az ajtót, még csörgött...

   - Harry... mit csinálsz? - sziszegtem.

   - Sz-sz-szia, Scarlett... - hebegte, és gyorsan eldobta a BalckBerrymet magától, vissza a táskámba - nem volt fontos hívás, ne izgulj, kicsim - lépett el mellettem, de megragadtam a karját, és visszarántottam a szobába, becsukva magam mögött az ajtót.

   - Ki hívott, Harry?! - kérdeztem fenyegetően - gyerünk! Válaszolj! - láthatóan kerülte a szemkontaktust, én viszont fel tudtam volna robbantani a tekintetemmel - Cat hívott?

   - Nem, dehogy! - rázott le magáról.

   - Hanem?!

   - Ja-... - kezdett bele, de elharapta a név végét.

   - Jason?! Te kinyomtad Jasont?! Milyen jogon?! - kiabáltam a végére. A szerencsém az volt, hogy bár a nappaliban lévő zene nem üvöltött, de a mi hangunkat elnyomta.

   - Nem akartam, hogy zavarjanak minket! Scarlett, el kell tőlük szakadnod, nem egyensúlyozhatsz a magánélet és a hírnév között, és ha valaki akarsz maradni az írók körében, az utóbbinak kell, hogy beszippantson! Amúgy is megőrültem már, egész nap hívogattak, fogják már fel...

   - Harry, ezt nem teheted meg! Nem dönthetsz az életem és a barátaim felől! Nem vagyunk egy pár! De ha azok lennénk, sem lenne ehhez jogod!

   - Tudod, kezd nagyon elegem lenni belőled. Nem látod, hogy én csak a javadat akarom? Pontosan tudom, hogy milyen a művészvilág, és ki kell ábrándítsalak, de épp ez az az iparág, ahol minden a pénz és a népszerűség körül forog. Szégyellem, hogy ezt kell mondanom, de szerinted hol lenne most a banda, ha nem hoznak szóba egy nálam tizenhat évvel idősebb nővel vagy Taylor Swifttel?! Már rég eltűntünk volna a süllyesztőben, mert a pletykalapokból nem hoztunk volna profitot! És ne hidd, hogy ezt a fiúk nem tudják. Épp miattuk csinálom, hogy őket és a barátnőiket hagyják békén.

   - Ne mártírkodj itt nekem, hogy rád kényszerítették a "botrányhős" státuszát! És ne akard, hogy részese legyek annak a világnak, ahová te is tartozol! Szerinted engem érdekel, hogy hányan veszik a könyvem, vagy, hogy hányszor írnak rólam az újságok? A három dolog, amire valaha is figyelmet fordítottam, az az írás, a családom, és a barátaim! Legszívesebben most azonnal véget vetnék ennek az egész cirkusznak, amibe belekerültem, ráadásul a te oldaladon! Elegem van, belőled Harry Styles!

   - És miért nem teszed meg? Hm? - lépett közelebb hozzám, és kezét a derekamra csúsztatta. Ajkai csak pár centire voltak az enyémtől - miért nem hagyod itt a cirkuszt, Scar?

   - Köt a szerződés - ráztam le ezúttal én őt magamról - és soha többet ne merj így szólítani - téptem fel az ajtót, faképnél hagyva őt.