2.fejezet

   - Hogy... tessék? - ráztam meg a fejem. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a hallottakat.
   - Kiadjuk a könyved - ismételte meg magát Mr Adams - én menedzselnélek; író-olvasó találkozók, hivatalos eseményeken való megjelenés, dedikálás, afterpartikra való bejutás, amit csak akarsz. És, persze, nem maradna hála nélkül a fáradozásod! Természetesen szép kis summát kapnál mindezért. Szóval? - tárta szét a karjait várakozóan - mit mondasz?
   - Rendben! - vágtam rá, még mindig magam elé meredve. Kiadják a regényemet... képtelen vagyok elhinni, hogy ez velem történik meg!
   - Ó... ez gyors volt. Igazad volt, Charlie, nem kellett sokáig győzködni! - paskolta meg a menedzser apa vállát, aki ugyanolyan megszeppenten pislogott a becézett keresztneve hallatán, ahogy én és Jason (bár mi kis híján fel is röhögtünk) - na, de most mennem kell. Az elérhetőségem - tett le Mr Adams egy névjegykártyát a kávézóasztalra, majd még egyszer kezet rázott velünk - a napokban beszéljünk meg egy időpontot, hogy átbeszéljük a szerződéseket. További szép estét, és srácok! - fordult még vissza hozzánk, a gyerekekhez a bejárati ajtóból, kezét a kilincsen pihentetve - ne maradjatok fent sokáig. Holnap iskola - mondta halálkomolysággal, de azért a szája sarkában látszott az a bujkáló mosoly. Bólintottunk, és ahogy George Adams kilépett az ajtón, apa felé fordultam, aki csak kitárta a karjait, én pedig, mint kislánykoromban, amikor megláttam az irodája folyosóján, nekifutásból szorosan megöleltem.
   - Nagyon büszke vagyok rád - suttogta a fülembe. Megeredtek a könnyeim.
   - Köszönöm, hogy hittél bennem - motyogtam, és még jobban a vállába fúrtam a fejem. Apa megsimogatta a hajamat, és egyik rózsaszínre festett tincsemet a fülem mögé fogta.
   - Mindig melletted leszek, kislányom - mosolygott rám, majd nyomott egy puszit a homlokomra - főzök vacsorát, rendben? - fordult sarkon, a szemét törölgetve.
   - Segítsek?
   - Nem kell, amúgy is, szerintem Jason már nem bír magával - hupsz, tényleg. Jas még itt van. Ahogy haveromra néztem, a következő pillanatban már fel is kapott a levegőbe.
   - Ezzz aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaz! - ordította magán kívüli állapotban - a legjobb barátom író lett, ez aaaaaaaaz! - csak röhögni tudtam rajta.
   - Jól van, mostmár tegyél le, elszédülök - paskoltam meg a vállát, és a lábam újra a földet érte - megérte alakítgatni a stílusomon, mi? - kacsintottam rá.
   - Ja, én alakítgattam rajtad, szóval ezt a sikert elkönyvelem a magaménak - húzta ki magát büszkén. Megforgattam a szemem, és megkértem Jasont, hogy ha már ennyire elemében van, ugyan segítsen megteríteni.
Vacsora után Jason elment, hogy hazakísérje Catet, én pedig elmosogattam. Apu a nappaliban az ölébe vette a MacBookját, és azon dolgozott. Bezárkóztam a szobámba, és amíg vártam, hogy betöltsön a laptopom, megcsináltam a házikat. Éppen a matekkal szenvedtem - nem éppen az erősségem a tantárgy -, amikor a táskámból elkezdett üvölteni a Nirvana Smells Like Teen Spirit száma. Nagy nehezen sikerült előkotornom a tatyó mélyéről a telefonomat.
   - Halló? - vettem fel a refrén első sora után.
   - Juuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuj Scar, nem fogod elhinniii! - vinnyogott a vonalba Cat. Alapjáratában rühellem, ha rövidítik a nevemet, de neki és Jasonnek engedve van a "Scar" becézés. De már kislánykoromban apa orrára kötöttem, hogy tessék kimondani az egész nevemet.
   - Na, mesélj - ültem vissza a szőnyegemre. Mindig így csinálom a házit, az asztalomon a laptopom van, és az olvasásra váró könyvek.
   - Ugye, két hét múlva szülinapom lesz... - kezdte. Bólintottam, mintha látná, ő pedig folytatta, mintha tényleg látta volna - na, és ma kaptam meg az ajándékomat, hogy, ahogy apa mondta, fel tudjak rá készülni!
   - Igen, és mit kaptál?

   - Nézd-nézd-nézd! - pattogott előttem Cat a suliboxok előtt. Két One Direction-koncertjegyet tartott a kezében.
   - Szerinted melyikünket viszi el? - nézett rám furán Jason. Ő sem rajong az öt gyerekért túlságosan, de Cat miatt kibírja őket... csak, gondolom, nem élőben.
   - A te csajod, a te felelősséged - feleltem, továbbra is piciben bulizó barátnőmet figyelve.
   - Neked meg a legjobb barátnőd! - kontrázott.
   - Éppen ezért engem kíméljen meg tőlük! - fordultam mostmár Jas felé. Cat közben lenyugodott, és csendben figyelte a szócsatánkat, egészen idáig:
   - Öhm... Jason, nagyon szeretlek, meg minden, de én ezt Scarlettel szeretném átélni... - jegyezte meg halkan, mire barátja magához ölelte, és nyomott egy puszit a homlokára - nem zavar?
   - Miért zavarna? Tudod, hogy nem bírom őket - villantott rám egy ezerfaktoros vigyort haverom, amikor megszólalt a jelzőcsengő.
   - Menjünk törire - mondtam Catnek, majd fenyegetően Jasonre mutattam, aki fakultált a tantárgyból, így elváltak útjaink - ezért meg számolunk.
Tesi után, a nagyszünetben barátnőmmel rohantunk az étkezőbe, hogy még az elsők között végezhessünk is az ebéddel. Jason, mint mindig, pár perccel később csatlakozott az asztalunkhoz, és ahogy leült Cat mellé, elém dobott egy ischlert.
   - Hát ezt meg miért? - kérdeztem nagyokat pislogva.
   - A lelkem tisztaságáért - felelte, de értetlen arcomat látva kifejtette a frappáns válaszát - hogy te mész a koncertre, és nem én - bökött Cat felé. Felvont szemöldökkel bólintottam, majd eltettem a táskámba a süteményt. Még kibírtunk egy bioszt közösen, majd Jasonnel elmentünk nyelvtanra és matekra - Cat utóbbiból fakultál, előbbiből inkább nem -, és ezzel vége is volt a keddünknek... bár, igazából csak nekem és Catnek. Jasnek még kosáredzése volt a suliban, ami rendszerint csak egyórás, így barátnőmmel kiültünk az udvari kosárpálya mellé, és a srácok meccsét figyelve a padon lazultunk.
   - Scar... tényleg ennyire nem szereted őket? - törte meg a csendet hirtelen Cat.
   - Nincs bajom a kosarasokkal - néztem rá, de ő csak megcsóválta a fejét.
   - Koncert.
   - Ó... - bólintottam - hát tudod, hogy megvan róluk a véleményem... de ha neked fontos, hogy én menjek veled, akkor megteszem. Nálam ez így működik - Cat fátyolos tekintettel felé fordult, és szorosan megölelt ültünkben.
   - Köszönöm! Nem hiába te vagy a legjobb barátnőm - mosolygott rám a szemét törölgetve.
   - Imádlak, te is tudod - vontam meg a vállam, miközben figyeltem, ahogy előkotor egy csomag zsepit a táskájából - jut eszembe; nem kapod meg a regényem utolsó fejezetét.
   - Miért nem? - kérdezte döbbenten. Akaratlanul is elvigyorodtam.
   - Mert majd elolvasod könyv formájában.
   - Mi van?? - fordult felém teljes testével. Elmondtam neki a tegnap estét; hogy járt nálunk egy menedzser a Fascinationtől, miszerint a kiadó igényt tart a könyvemre - úristen, Scar!! - nevetett hitetlenkedve - most ez azt jelenti, hogy...?
   - Hogy a kiadó a napokban szerződtetni fog. És apa is belement - biccentettem, mire Cat újra a nyakamba borult.
   - Juuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuj! Hát ez valami hihetetleeeeeen! - üvöltötte, mire a kosarasok felénk kapták a fejüket. Jasonnel összeakadt a tekintetünk, amiből rögtön megértette, hogy mit meséltem barátnőmnek, így csak legyintett edzéstársai felé, hogy nem kell velünk foglalkozni.
Négykor léptünk ki az iskola kapuján, mivel Jasnek még át kellett öltöznie. A buszmegállóban külön váltak útjaink; Catet összeszedte anyuja, mi, haverommal pedig elmentünk hozzám, hogy megírjuk irodalomra a külön beadandót. Öt óránkba telt, de sikerült befejeznünk, és mindketten baromi büszkék voltunk magunkra. Ezután Jas felhívta apukáját, hogy el tud-e érte ugrani munkából jövet, és amíg vártuk, hogy Mr Pierce megérkezzen, közösen megírtuk a matekházit, majd a törit is felmondtuk egymásnak - bár totál más anyagot, de mindkettőnk füzete átlátható (Jasonnál, tekintve, hogy fiúból van, ez egy kicsit meglepő, de egy írótól most mit vár az ember), így elég csak a jegyzetet figyelni, hogy mindenről esett-e szó -, aztán elköszöntünk. Jasont szinte azonnal apa váltotta, aki azzal kezdte, hogy szombaton megyünk aláírni a szerződést a kiadóval.
   - Amúgy mi volt a suliban? - kérdezte vacsora közben, ami most a közeli indiai étteremből rendelt étel volt.
   - Cat megkapta a szülinapi ajándékát - feleltem.
   - Nem csak két hét múlva lesz?
   - De igen, de előbb odaadták neki a szülei, hogy rá tudjon készülni.
   - Te jó ég... mit kapott?
   - Koncertjegyet. Pontosabban, kettőt. Velem akar elmenni.
   - Ó, és milyen koncert?
   - One Direction - próbáltam kimondani kifejezéstelen arccal a banda nevét, de apa csak felfedezett egy kicsi grimaszt. Úgy, hogy rám se nézett, mert éppen szedett magának még egy kicsit a rizsből. Egy csöppet ismer.
   - Nem bírod őket, mi?
   - Hát... nem igazán, de nem rontom el az örömét. Cat a legjobb barátnőm már ezer éve, és az ő szülinapja lesz - vontam meg a vállam - aznap ő a fontos.
Vacsora után visszavonultam a szobámba, és újra a kezembe vettem a nyáron már rongyosra olvasott Ne bántsátok a feketerigót! könyvet. A kedvenc részeimnél már akkor behajtottam a lapok sarkait. Azokat a jeleneteket olvasgattam nyolcig Nickelbacket hallgatva, majd aludni tértem.
Alig várom a szombatot.