3.fejezet

Szombaton izgatottan készültem a fél hármas találkozóra, hogy aláírjuk apuval a szerződéseket. Mivel még nem vagyok nagykorú, az értem felelős felnőttnek is jelen kell lennie, emellett neki is alá kell írnia a papírokat. Bár egész péntek éjjel forgolódtam az ágyamban, és a hét hátralévő részében a tanulásba is több energiát kellett erőltetnem, hogy ne romoljanak le a jegyeim (október közepén már megírtunk két témazárót, egyiket nyelvtanból, másikat bioszból),  reggel egész korán - percre pontosan nyolc óra huszonkettőkor - felkeltem, és alig tudtam lelőni magam. A mindennapos müzlim elfogyasztása - ami inkább legyűrés volt, ha izgulok, alig tudok enni bármit is - közben felmerült bennem az az ötlet is, hogy elmegyek futni, de rájöttem, hogy ez evés után nem tűnik olyan jó ötletnek, szóval csendben visszalopakodtam a szobámba, nehogy felverjem aput, és magamra zárva az ajtót, a fekete skullcandy-s fejhallgatómmal zenét hallgattam, és megírtam a házi tegnapról hátramaradt részét. Mikor legközelebb lementem az emeletről, apa a kávéját főzte álmosan, köntösben.
   - Jó reggelt, Scarlett - mosolygott rám - szombat van, ugye tudod?
   - Még, hogy tudom-e...? - villantottam rá egy százwattos mosolyt, ahogy felültem a konyhapultra, mire apa felnevetett - ennyire még soha nem vártam egy szombat délutánt.
   - Hát, pedig még pár órát ki kell bírnod - biccentett a sütő órájára, ami kereken tíz órát mutatott - mit szólnál ahhoz, hogy megebédelünk egy étteremben, és utána megyünk a kiadóhoz?
   - Hú, hát nem is tudom... - tettem a gyomromra a kezem grimaszolva - nem hiszem, hogy most bármit is enni tudnék.
Így végül nagy nehezen, de otthon elütöttük az időt kettőig, amikor is indultunk. Bár én már fél kettőkor elkészültem a találkozóra (fekete nadrág és top, piros kockás felső és a kedvenc fekete bőrkarkötőm, mindezt az elengedhetetlen Martens bakancsom koronázta meg), szóval abban az egy órában elpakoltam a szobámban. Majd apuval kocsiba ültünk, és elfurikáztunk a kiadó székházához. Mikor beléptünk a hallba, Mr Adams már várt ránk:
   - A kedvenc írópalántám! - tárta szét a karjait üdvözlésképpen, majd kezet fogott apuval - és édesapja. Üdvözlöm, Charles.
   - Jó napot, Mr Adams - köszöntem én is illendően, de a menedzser megrázta a fejét.
   - Ne. Ne magázz. Olyan kivénhedtnek érzem magam tőle - kacsintott rám, majd a lift felé mutatott - akkor vonuljunk vissza az irodámba, és fogyasszuk ki az egyetlen tollamat!
Mr Adams - mármint George... hú, de nehéz lesz ezt megszokni! - irodája a megszokott szürke-fekete színkombinációval ellentétben bézs és halványbarna színekben játszott, mahagóni bútorokkal ízlésesen berendezve. Az ajtóhoz legközelebbi sarokban egy kanapé és egy fotel foglalta a helyet, előttük egy kávézóasztal, ahova már ki volt készítve a szerződés. Ide invitált minket Mr... mármint George.
   - Szeretem barátibban intézni az ilyen ügyeket - magyarázta a döntését, míg én lassan leereszkedtem a fotel szélére. Miközben apa átfutotta a sorokat, hogy kiiktassa a kiadóknak kedvező lehetséges kiskapukat, addig menedzserem dióhéjban elmondta, hogy miről is szól a szerződésem. Amit elmondott, mindent rendben találtam, és mikor apa leengedte maga előtt a papírokat, neki is nyugodt volt az arckifejezése. Aláírta a számára előre kijelölt helyeken a szerződést, majd elém tolta azt a tollal együtt. Nekem sokkal több helyen kell aláírnom, mint szerzőnek, így amíg én serényen körmöltem a nevemet szinte minden egyes oldal aljára - sajnos a héten nem jutott időm kitalálni a szignómat... de úgy tűnik, ki kell majd dolgoznom valamit -, addig a két felnőtt némely pontokat újra átbeszélt, amit a megállapodás magába foglalt. Mikor végeztem, összerendezgettem a lapokat, és Mr Adams... a fenébe. Tehát, George rögtön felém fordult - na, készen is vagy?
   - Azt hiszem, igen - bólintottam, a tollat a kisebb papírköteg közepére helyezve.
   - Akkor, Scarlett Martins - állt fel a kanapéról, és apuval követtük a példáját -, üdvözlöm a Fascination szerzői között - rázott velem kezet ünnepélyesen, majd apunak is hasonló gesztussal köszönte meg az együttműködést. Már épp indultunk az ajtó fele, mikor a menedzser utánunk szólt - jut eszembe. Scarlett, tervezel valami olyan programot a közeljövőben, amiről tudnom kéne? - vonta fel a fél szemöldökét. Értetlenül pislogva apu felé fordítottam a fejem, de az ő arcából sem olvastam ki sokkal többet, így csak megvontam a vállam:
   - Pénteken One Direction-koncertre kísérem a legjobb barátnőmet. Szülinapja lesz.
   - Remek! Akkor a kiadó visz és hoz benneteket, máris intézkedem - üzemelte be a bluetooth-os headsetjét, és rögtön tárcsázott is - ketten mentek csak, ugye? - mutatott rám. Bólintottam - jó, akkor egy négyszemélyes limuzin elég, ugye?
   - Jaj, nem... elég egy taxi is, nem kell nekem limuzin - tiltakoztam.
   - Tudom, de nekem kell - felelte a menedzser vigyorogva, majd nagyban elkezdett diskurálni az egyik limuzintársasággal, miközben fél kézzel töltött magának egy üveg bourbonből. Apa kitessékelt az ajtón, és mikor becsukta maga után, ferdén ránéztem:
   - Te megbízol benne?
   - Tény, hogy nem az a karótnyelt, tipikus menedzser - biccentett elismerően apa -, de legalább biztos nem akar megváltoztatni - mosolygott rám. Viszonoztam a gesztust - na, mostmár tudsz enni?
   - Persze - vigyorodtam el, így fogtuk magunkat, és elmentünk a Piccadilly út Abode Hoteljének éttermébe. Igen, tudom, hogy eléggé puccos, nem is néztek ránk túl szépen, amikor beállítottam oda a bakancsommal és a topon viselt, kigombolt ingemmel, hogy a színes tincseimről ne is beszéljek, de könyörgöm. Éhesek voltunk, és ez volt a legközelebb.
Mikor hazaértünk, tárcsáztam Catet, aki szinte második csörgésre felvette.
   - Scaaaaar, sziaaaa! Itt van Jason is, kihangosítalak - egy csipogás, és már Jas is beleszólt a telefonba:
   - Cső, írókám! - a nyakamat teszem rá, hogy fülig ért a szája fiú barátomnak - na, szerződtettek?
   - Még szép - vigyorodtam el - habár nem érzem a bal kezemet... nagyon sokat kellett aláírni.
   - És mondd meg nekem drága művésztársam; mi lesz veled egy dedikálásnál?
   - Ugye nem gondolod, hogy akkor is ki fogom írni a teljes nevem? Addig kidolgozok egy szignót - feleltem, mire mindketten felnevettek. Ledobtam a bakancsomat, hanyattvágódtam az ágyamon, a tető miatt ferdén álló falnak támasztottam a lábamat, és a fekete alapon apró apró piros pöttyös zoknimat figyeltem, míg beszélgettünk. Caték moziban voltak, amiről, mikor egy kölyökkomondor került a képbe, és barátnőm felvisított, hogy milyen cuki, kiküldték őket.
   - Amúgy a kutyának semmi köze nem lett volna a filmhez, szóval a lényegét is sikerült megragadnia - tette hozzá Jason, mire egy tompa puffanást hallottam - hé!
   - Csak nem megütöttek? - vigyorogtam.
   - Kaptam egy zsibit a vállamba... - felelte a srác, mire barátnője hangosan felnevetett - én is szeretlek, drágám - intézte szavait Cat felé, de ekkor már Jas is röhögött. Ekkor apa bekopogott az ajtómon, és résnyire nyitva azt, bedugta a fejét rajta:
   - Kicsim, én mostmár lefekszem aludni, még lejössz a nappaliba, vagy beüzemelhetem a riasztót?
   - Kapcsold be nyugodtan - legyintettem, miközben felültem törökülésbe - lassan leteszem majd én is, csak Catékkel beszélek.
   - Ó, üdvözlöm őket. És jó éjt nekik is, előre - bólintott mosolyogva, majd becsukta maga után az ajtót. Átadtam barátaimnak apu jókívánságait, és nem sokkal később letettük a telefont. Halkan átlopakodtam a fürdőbe, elkészültem alváshoz (mivel az éjszakák októberben kezdenek egyre jobban lehűlni, így a pizsamám egy szürke szabadidőgatya és egy fekete nirvanás póló), és befészkeltem magam a takaróm alá.

Péntek reggel éppen betettem a szekrényembe a táskámat, hogy elinduljak tesire - első órában testnevelés, nagyobb hülyeséget talán ki sem lehetne találni -, mikor valaki hirtelen rám ugrik. Ilyenkor minden normális lány felsikítana ijedtében, de én tisztában vagyok azzal, hogy csak Cat érkezett meg a nyakamba.
   - Juuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuuj, Scarlett, én úgy izgulooook! - szorongatta meg a vállam. Ja, tényleg... ma koncert.
   - Egész nap ilyen leszel, mi? - csaptam be a szekrényem ajtaját, vállamon a tesicuccommal. Barátnőm bólintott - jesszus, mi lesz velem este, amikor ott vagyunk? - nevettem rá, mire csak megvonta a vállát.
   - Hát, remélem, túléled. De akkor hogy legyen előtte? Elmenjünk enni? Vagy...?
   - Gyere át hozzánk, ott elkészülünk meg minden, és tőlem indulunk. Aztán a koncert után nálam alszol - feleltem, még véletlenül sem elszólva azt az "apróságot", hogy limuzinnal megyünk oda. Mindent a maga idejében.
A nap rekordgyorsasággal telt el... legalább is szerintem. Cat még a szünetben is az órát stírölte, hogy teljen már gyorsabban az idő. Délután elköszöntünk Jasontől - most kivételesen nem vártuk meg az edzését, mivel először felugrottunk barátnőmhöz, hogy összeszedje a cuccát, majd átmentünk hozzám. Megcsináltuk közösen a házikat, és fél hat körül elkezdtünk készülődni. Cat az indigókék csőgatyája, egy zöld-türkiz mintájú felső és a kedvenc fekete bőrdzsekije mellett döntött, fekete magassarkúval, míg én a könnyű esésű fekete ujjatlanom és - csakis barátnőm kedvéért - kék-fehér mintás csőnadrágomat választottam egy lila sállal, és az elmaradhatatlan bakancsommal. Mire elkészültünk, apu pont hazaért:
   - Húha, lányok! Csinosak vagytok - mosolygott ránk, miközben mentünk be a konyhába.
   - Köszi, Charles - biccentett Cat. Igen, aput nem zavarja, ha tegezik a barátaim... mivel csak ketten vannak. Megittunk még egy utolsó pohár kólát és vizet (előbbi, természetes nekem járt), és már szólt is a csengő.
   - Na, megyünk - kaptam fel a vállamra a táskámat, és megöleltem aput - majd jövünk, ne kapcsold be a riasztót - barátnőm is elköszönt, majd ő is megragadta a tatyóját, és levágtattunk a főbejárathoz, ahol Mr Adams várt már minket.
   - Jó estét, lányok - vigyorgott ránk - biztos te vagy az ünnepelt - fogott kezet Cattel - George Adams, boldog szülinapot.
   - Köszönöööm! - mosolygott rá barátnőm - Cat Davies vagyok, mától kezdve tizenhét éves - nevetett. Átvágtunk a Sackville Parkon, és a limuzinhoz léptünk. Barátnőmnek tátva maradt a szája - ez... ez most... most ez mi? - nézett rám döbbenten. Megvontam a vállam.
   - Mr Adams... - mondtam volna, de a menedzser közbeköhögött - akarom mondani, George intézte, bele sem szólhattam. De legalább nem kell metróznunk - a szülinapos vállat vont, majd beültünk a kocsiba.
Ahogy egyre közelebb értünk az Arénához, úgy lett egyre izgatottabb Cat is. Mikor a limuzin a parkolóba hajtott, George felénk fordult:
   - Lányok, nekem a backstage-ben kell lennem az egész koncert alatt, de utána megvárlak titeket a szektorotok előtt. Cat, be szeretnél nekik köszönni a ramazuri után?
   - Lehet? - csillant fel barátnőm szeme.
   - Már hogy ne lehetne! - tárta szét kedvesen a kezét a menedzser. Cat rögtön beleegyezett.
   - Nem baj, Scar? - nézett rám a száját harapdálva barátnőm.
   - Dehogy! Ez a nap rólad szól - mosolyogtam rá, mire a nyakamba ugorva megölelt. Megpaskoltam a hátát, és kiszálltunk a kocsiból. George elkísért minket a szektorunkhoz (bevitt minket soron kívül a VIP-jegyével), majd elköszönt tőlünk.
   - Jut eszembe, Scarlett! - szólt még utánam. Megfordultam - holnap elkészül a könyved ötszázadik nyomtatott darabja is. Hétfőn piacra is dobjuk - golflabda méretű szemekkel meredtem magam elé, miközben Cat szorongató ölelését álltam. Nem tudom elhinni! Hétfőtől kezdve bármikor számíthatok arra, hogy szembetalálom magam a művemmel!
   - Juuuuj, Scaaarr! Ez valami hihetetlen!!! - tapsikolt örömében barátnőm, mikor már a jegyeink által kijelölt székeken ültünk. Az előzenekar előadása alatt az előttünk ülő lány hátranyújtott egy maréknyi fénykarkötőt, és nagy gesztikulálás közepette elmagyarázta, hogy ne fizzessük ki neki az árát, ingyen adja, csak osszuk szét a soron. Követtük az utasítását, és Catnél maradt egy kék, nálam pedig egy zöld.
Az előzenekar után még mutattak egy-két klipet a kivetítőkön, mely előadóikért - mint megtudtam barátnőmtől - ugyanaz a menedzsment a felelős, mint a One Directionért. Ilyen például a Little Mix vagy Cher Llloyd. Mindkettőjüktől voltak számok, majd egy-két termék promóciós cégének reklámja lement, végül elsötétült az aréna. A tömeg szinte egy emberként állt fel, mikor a kivetítőn megjelent a banda neve.
Maga a koncert igazából nem volt rossz, a színpad koreográfia remekül ki volt találva, a fényjátékok sem voltak semmik, sőt, még azt is megkockáztatom, hogy az öt srác is egész jó fej volt a közönségével, rengeteget kommunikáltak a rajongókkal, ami plusz pont, hogy emberségesek. Egyedül a zenével volt bajom... egy ideig. De a vége fele volt két dal, ami nem is volt annyira rossz, sőt, az egyik az alapüteme miatt egészen meg is tetszett. Mikor megkérdeztem Catet a szünetben a két szám címéről, ezt válaszolta:
   - Az első a Teenage Dirtbag, de az valójában nem is az ő számuk, csak feldolgozták, és csak koncerteken énekelik, stúdió-változata nincs, a másik meg a Rock Me, ez már az ő daluk, a hetedik dal a CD-n, és ehhez akartunk mi, rajongók klipet a leginkább, de abból végül nem lett semmi, mert a Kiss You-hoz készült végül klip - ahha... jó, mindegy. A címüket legalább megjegyeztem. Bár nem tudta elkerülni a fülemet a sok szóismétlés a mondatában. Ebből látszott, hogy totál fel van pörögve.
A koncert végén felkaptuk a táskánkat, és még a nagyobb tömeg előtt kiviharzottunk. Menedzserem tényleg ott várt ránk a szektor bejáratánál, ahogy megígérte.
   - Akkor, lányok? Mehetünk? - tárta szét a karját. Bólintottunk, és követtük George-ot a backstage felé. Mikor megláttunk a művészbejáró szürke, duplaszárnyú nehéz fémajtaja mellett álló zömök, őszülő, kipirult arcú férfit, Cat halkan felsikkantott.
   - Mi van? - kérdeztem.
   - Ő... ő... ő-ő-ő-ő... Paul Higgins, a srácok turnémenedzsere! - felelte, egyre vékonyodó hanggal.
   - Oké, csak moderáld már magad - böktem meg a könyökét, mire ő felnevetett, és kicsit átmozgatta a vállát. George elég baráti stílusban köszöntötte a menedzsert, majd felénk mutatott:
   - Ő itt a kiadónk új üdvöskéje, Scarlett Martins - mutatott be először engem, majd barátnőm felé fordult -, ő pedig legjobb barátnője, a szülinapos Cat Davies.
   - Jó estét - mosolyogtunk szépen Mr Higginsre, aki hasonló gesztussal üdvözölt minket, majd kitárta előttünk az egyik nehéz ajtót. Egy vékony folyosó végén lévő ajtóhoz vezetett minket, amin a One Direction-felirat állt, laminált papíron. Bekopogott, majd amikor egy üvöltés volt a válasz, benyitott a szobába:
   - Louis, szállj le Niall hátáról... és vegyétek ki a zsebébe tömött muffinokat, Lou-nak kell őket kimosnia! - méltatlankodott, mire az említett barna hajú srác leszállt szőke haverjáról, aki továbbra is kipirult arccal a földön fetrengett a röhögéstől - gyertek, lányok - invitált be minket az öltözőbe. A szobában semmi extra nem volt; egy háromszemélyes kanapén, egy fotelen, egy tévén, egy kávézóasztalon és egy mozdítható vállfás kocsin kívül csak a srácok cuccai hevertek szanaszét. Xbox-játékok, ahhoz tartozó kontrollerek, chipes- és popcornos zacskók, üres vagy félig üres műanyag kólás üvegek. Nem épp egy pedáns társaság. A másik, rövidebb barna hajú srác kiszúrt minket, ahogy az ajtóban szobrozunk, és elénk lépett:
   - Sziasztok! - ölelt meg mindkettőnket - örülök, hogy megismerhetlek benneteket.
   - Szia, Liam - mosolygott rá Cat. Szóval ő Liam... na, Scarlett, itt a lehetőség, hogy megtanuld a neveiket! - nagyon jó volt a koncert! Még mindig totál fel vagyok tőle pörögve! - tapsikolt izgatottan, mire a srácok felnevettek.
   - Liam, engedd már be őket az ajtóból! - szólt a fekete hajú srác. Na, őt kivételesen tudom, hogy Zaynnek hívják, mivel amikor Jason nincs a színen, Cat állandóan róla áradozik - gyertek, csajok. Üljetek le - paskolta meg maga mellett a kanapé párnáját. Utánunk Mr Higgins és George is belépett, előbbi szerzett még két hordozható széket, hogy ők is le tudjanak ülni. Amíg ők elmerültek egy eszmecserében, addig én és Cat helyet foglaltunk a srácok köreiben. Barátnőmnek smirglivel sem lehetett volna levakarni a vigyort az arcáról.
   - Na, meséljetek magatokról, lányok. Mióta vagytok Directionerek? - kérdezte mosolyogva Louis, miközben mind a négyen körénk telepedtek.
   - Csak Cathez intézd a szavaidat - sepertem a jobb vállamra a hajamat - én nem igazán hallgatlak benneteket.
   - Mondtam! - fordult hirtelen a srác Zayn felé, aki erre haverja kezébe nyomott egy bankót. Kérdőn néztem végig a mozdulatot, de mivel nem érkezett magyarázat, így annyiban hagytam a dolgot - szóval, csak Cat.
   - Igen, de én már lassan két éve - bólogatott barátnőm. A srácok összemosolyogtak, és kikérdezték Catet, hogy melyik a kedvenc száma, és hogy mit szólt ahhoz a Twitter-kérdéshez, hogy tudnak-e úgy futni, mint ahogy a Baywatch-ban - hát, nem gondoltam, hogy Liamet ott fogjátok rugdosni a színpad kellős közepén, de - nevette el magát - tetszett. Az egész, úgy, ahogy van, a helyén volt! De hol van Harry? - nézett körbe, mikor kinyílt az öltöző fürdőszobájába nyíló ajtó, és egy magas, göndör hajú srác lépett ki rajta, egy törülközővel a derekán. Valószínűleg ő az említett Harry.
   - Ó... mondhattátok volna, hogy társaságot kapunk - mondta megilletődve, ahogy végignézett rajtunk.
   - Mert akkor tuti felöltöztél volna, mi? - kérdezte cinikusan Zayn, félig hátrafordulva, mire a többiek felnevettek.
   - Ja... tuti... - eresztett meg felém egy félmosolyt a göndör srác, majd felkapta a ruháit az ajtó melletti kis székről, és visszavonult a fürdőbe átöltözni. Pár perc múlva vissza is jött, ezúttal teljesen felöltözve, és leült mellém, a kanapé karfájára - és? Mi a téma?
   - A koncert - vonta meg a vállát Niall.
   - Lányok, semmit nem akarok megzavarni, de indulnunk kéne. Már tizenegy óra van - állt fel George.
   - Rendben - tápászkodtunk fel mi is a kanapéról - állj - torpantam meg az ajtóban, mire mindenki rám nézett - Cat, állj oda - mutattam a kanapé mellé -, srácok, ti pedig köré. Zayn, ha lehet, te kerülj mellé - adtam ki az utasításokat. Amikor a fiúk körbeállták barátnőmet, gyorsan lefotóztam őket a BlackBerrymmel.
   - Juuuuj - fejezte ki tetszését barátnőm, mikor megnézte a képet.
   - Na, induljunk - karoltam bele - srácok, örültünk a találkozásnak - biccentettem a fiúk felé.
   - Na, nem... nem-nem-nem. Ennyivel nem ússzátok meg - húzott minket vissza Liam, és megölelte először barátnőmet, majd engem is. A többiek sem tettek másképp; mindannyiuk a nyakunkba borult búcsúzásképpen. Harry, amikor engem ölelt meg, elég nehézkesen engedett el; erős karja megfeszült, ahogy a derekam köré fonódott.
Hazafele menet a limuzinban Cat újra a nyakamba ugrott, és kis híján le is zuhantunk a hosszú ülésről. George nem zavartatta magát; amíg én végighallgattam barátnőm fangirlködését, töltött magának egy kicsit a minibárban lévő whiskey-ből. A Sackville Parknál leparkolt a kocsi, és miután elköszöntünk a menedzsertől, a füves területen átvágva (Cat részéről átugrálva) magunkba szívtuk a friss levegőt, amit már a koncert óta hiányoltunk. Otthon, mikor hazaértünk, apa már aludt, így mielőtt mi is álomra hajtottuk volna a fejünket, még leszaladtam az emeletről, és beüzemeltem a riasztót. A szobámban még megnéztünk egy filmet (Cat Disney-t akart, én Tim Burtont, így esett a választásunk végül az Alíz Csodaországban új feldolgozására), majd egy félórás beszélgetés után elaludtunk.
   - Pszt, Scar! - suttogta Cat.
   - Hm? - kérdeztem normál hangerővel.
   - Köszönöm - felelte - ez volt életem legjobb szülinapja - barátnőm szavait hallva elmosolyodtam.
   - Érted bármit, Cat.
   - Imádsz - hallottam a hangján, hogy elvigyorodott, mire én is felnevettem.
   - Tudod, hogy igen. Jó éjt!