5.fejezet

A szünet előtti utolsó nap délutánján Cat és Jason bowlingozni mentek, míg én hazafelé vettem az utamat. Próbáltak befűzni, hogy csatlakozzak hozzájuk, de könyörgöm... egy párt alkotnak már több, mint egy éve, nem igaz, hogy nem akarnak néha kettesben maradni. Mindegy. Otthon összedobtam a házimat, megtanultam a verset, amit szünetre adott fel az irodalomtanár, majd csináltam vacsorát. Apu péntekenként mindig sokáig van a munkahelyén, így nem lepődtem meg, amikor küldte az sms-t, hogy ne kapcsoljam be a riasztót lefekvés előtt. Evés után bekapcsoltam a gépemet, elindítottam a kedvenc lejátszási listámat (a Nickelback, a Nirvana, a Paramore, a Muse és a Ramones legjobbjaival), és megnyitottam a Skype-ot. Szinte még be sem töltött rendesen, máris felvillant előttem az ablak, hogy Cat videóhívást indított.

   - Sziaaa! - köszön...tek Jasonnel a képernyőmről.

   - Helló - mosolyogtam rájuk - na, mizu'?

   - Híreink vannak - kacsintott rám haverom - Cat megszerezte Andy West címét - karolta át büszkén barátnője vállát.

   - Na! - biccentettem - és hány százalékban műszálas a párnahuzata? - vigyorodtam el, mire Cat a kamerába vágott egy cheetos-darabot:

   - Hé, már megint gonoszkodsz! - nevetett fel - mindegy, a lényeg, hogy te laksz hozzá a legközelebb, szóval nálad fogunk megaludni.

   - Hát persze, mindenhez én vagyok a legközelebb... de pontosan hol is él ez a gyermek? - kérdeztem, miközben megnyitottam a Google Mapet.

   - A Minshull és a Bloom Street sarkán. Aaa... az A6-os úttól nem messze.

   - Ja, az tudom, merre van. Tényleg nincs messze... jó, és magáról, a buliról mit tudtok?
   - Íjjj... nem fog tetszeni - grimaszolt barátnőm.
   - Be kell öltözni - tette hozzá Jason. A fejemet hátraszegve a plafonra tekintettem, és vettem egy mély levegőt. Megnyaltam a szám szélét, majd újra ránéztem barátaimra.
   - Hát... ha már tudjuk a címét, menni kell, nem igaz? - kérdeztem kelletlenül. Bólintottak, mire felmordultam - jó, nézek majd valamit. De nem öltözünk össze. Jason, te nem lehetsz Batman, Cat, te pedig a Törpilla-szerkóról mondj le.
   - Miért? - kérdezték egyszerre; Jas röhögve, barátnőm lebiggyesztett ajakkal.
   - Mert nem akarom a másnapomat a kék arcfesték levakarására áldozni, rád pedig meg már tavaly is kicsi volt a fekete bugyi - mutattam először Catre, majd haveromra, aki gyomorból hördült fel az utolsó szavamra.
   - Az nem "bugyi", szuperhős-gatya! - közölte velem felháborodottan.
   - Bugyi az! - legyintettem, mire Cat visítva felröhögött, és eldőlt barátja ölébe, aki egy ideig gyilkos szemeket meresztett rám, majd belőle is kitört a nevetés. Vigyorogva néztem őket, míg meg nem csörrent a telefonom. A Nirvana énekese még az első versszakát sem tudta végigénekelni, már fel is vettem - igen?
   - Szia Scarlett, itt George - köszönt a menedzserem, és rögtön elnémítottam a gépemet. Mutattam a srácoknak, hogy kérek egy pillanatot - a dedikálásodról kéne beszélnünk.
   - Miért, baj van?
   - Nem, nincs, csak valószínűleg lesz egy kis tömeg a Cornerhouse-ban. Tudod, a One Directionnek most, nemrég jött ki az új kislemeze - ja, igen. A Little Things. Cat egész héten erről beszélt -, és ott lesz nekik is a dedikálásuk. Osztoznotok kell majd az asztalon. Ugye, nem gond?
   - Nem, dehogy, csak aztán nehogy az legyen, hogy a könyvemet meg majd nem veszik - sóhajtottam.
   - Ne legyél hülye - felelt menedzserem - láttad az előrendeléseket? Hétfő óta meg csak nőtt a számuk! Jut eszembe, lett Facebook-oldala, majd e-mailben elküldöm róla az adatokat, hogy te is be tudj majd lépni, mint az adminisztrátorok. És az eseménnyel kapcsolatban... hozol magaddal valakit?
   - Igen, a két legjobb barátomat. A srácot, akiről azt hitte...
   - Tegezz.
   - Szóval, azt hitted - javítottam ki magam -, hogy a barátom, és a lányt, akivel a koncerten is voltunk.
   - És a lánnyal nem lesznek gondok?
   - Nem hiszem, de ha mégis, viszek egy pórázt, és majd kikötöm az asztal lábához - vigyorodtam el. George felnevetett, Cat pedig teljes döbbenettel lesett rám a képernyőről. Miután letettem a telefont, kioldottam a némítást a gépemről.
   - "Majd viszek egy pórázt, és kikötöm az asztal lábához"?? - ismételte a mondatomat barátnőm, amíg Jason jóízűen röhögött - egyáltalán mire mondtad ezt??
   - Jas, kösd le a székhez - vigyorogtam haveromra, aki csak még jobban rákezdett a nevetésre.
   - Scarleeett! - húzta össze a szemét Cat. Gyorsan felvázoltam neki, hogy mi lesz a Cornerhouse-ban, mire elkezdett visongani. Barátja befogta a fülét, én meg lejjebb vettem a hangerőt. Jesszusom, mi lesz majd ott, helyben? Tényleg szereznem kell valamit, amivel kiköthetem Catet...

George tegnap azt ajánlotta, hogy a One Direction-rajongók miatt próbáljunk meg minél előbb a Cornerhouse-ban lenni, így fél tízkor találkoztunk Jasonnel és Cattel a Sackville bejáratánál, és elbuszoztunk a dedikálás helyszínére... na, igen. De a banda is ekkor érkezett meg, és ha jól láttam, volt nem is egy olyan elvetemült rajongó, aki az épület előtt töltötte az éjszakát, hogy bármikor összefuthassanak a szeretett fiúkkal. Így már háromnegyed tízkor hatalmas tömeg volt a Corner előtt, és nemhogy eljutni a bejárathoz, de megközelíteni sem tudtuk azt. Így tehetetlenségemben elővettem a mobilomat, hogy szóljak George-nak; intézze el, hogy bemehessünk valami hátsó bejáraton, amikor megkocogtatták a vállamat. Megperdültem a tengelyem körül, és egy fekete hajú sráccal találtam szembe magam.
   - Szia! Téged ismerlek - mosolygott rám kedvesen. Elég gyéren, de sikerült viszonoznom a gesztust, mikor Jas és Cat is mellém lépett.
   - Na, felhívtad George-ot? - kérdezte haverom, amíg Cat az ájulás szélén állva kapaszkodott a jobb karomba.
   - Nem, most akartam - válaszoltam, és újra elkezdtem pötyögni a telefonomon.
   - Nem tudtok bejutni? - tartott szóval a fekete hajú srác. Megráztam a fejem - beviszünk mi titeket, gyertek - intett, majd elindult egy fekete furgon felé, ahol másik négy fiú várakozott.
   - Tudod, ki volt ez? - sipákolta Cat - Zayn Malik! Zayn Malik! Úristen!
   - Nem értem, hogy tudsz tőle akkor is elájulni, amikor már egyszer találkoztál vele - csóváltam a fejem, de barátnőm csak legyintett, hogy ezt én úgysem értem. Mert tényleg nem értem...
   - Ő kell neked? - fordult felé megrökönyödve Jason, mire megveregettem a vállát:
   - Amíg helyetted nem a posztert csókolgatja, nem kell félni.
   - Kösz - röhögött fel haverom, és elindultunk az öt fiú felé. Tény, hogy valahogy be kell jutnunk, ha máshogy nem, hát az ő segítségükkel. De még mielőtt a közelükbe férkőzhettünk volna, három biztonsági őr (mit őr... állat!) lépett elénk mogorva arccal, elállva előttünk az utat.
   - Ők velünk vannak! Hagyjátok! - szólt oda Zayn Malik, mire az izomagyak félreálltak. A srácokhoz léptünk, köszöntünk a menedzserüknek (ezúttal nem az volt velük, akivel a koncerten is találkoztunk), majd tíz másik ugyanakkora bodybuilder biztonságival mellettünk, sikeresen bejutottunk a Cornerhouse-ba. Ahogy becsukódott köztünk és a sikítozó rajongók között az üvegajtó, az agyonedzett kísérőink a fal mellé álltak.
A helyiség egy hatalmas belterű étterem normális állapotában (apuval egyszer itt ünnepeltük a születésnapomat), de a két-három személyes kisasztalokat most elvitték az útból, és helyettük kordonokból alakítottak ki egy szlalompályát egészen az asztalokig, hogy valamennyire elkerüljék a tömegnyomort. A hosszabb asztalok az ajtóval szemben, szinte teljesen a falhoz voltak tolva, mögöttük hat székkel; balról az első öt ülőhely felett a banda felirata húzódott, az utolsó szék felett pedig a könyvem borítójának plakátját akasztották ki.
   - Foglaljátok el a helyeteket - bukkant fel az egyik ajtó mögül George - nektek pedig mindjárt kérünk még egy asztalt, hogy Scarlett mellé tudjatok ülni - mutatott Jasonre és Catre, és már el is tűnt intézkedni. A fiúk el-elröhögcséltek egymással, majd egy kis idő elteltével minket is bevontak a beszélgetésbe - leginkább Catet és Jasont, de utóbbit inkább csak azért, mert a srác látványosan átkarolta barátnője vállát, mikor azzal Zayn Malik beszélgetést kezdeményezett -, majd fél tizenegykor elfoglaltuk a helyünket a hosszú asztalsor mögött; a bal oldalamra Cat, a jobbomra Zayn került. Ők még váltottak egymással pár szót, majd az őrök megnyitották a kapukat. A (visítozó) tömeg majdnem felborította a kordonokat, ahogy megrohamozták a termet, de gyorsan kapcsoltak, hogy lehetne rendezettebben is haladni. Az asztal másik végénél kezdődött a dedikálás, így én utolsóként kerültem sorra. Elég lassan haladt a sor, mivel szinte mindegyik rajongó adott egy-egy kis apróságot a fiúknak ajándékként. Gondolok itt egy szendvicsre a szőke srácnak, vagy egy Batman-figurára a barna, tüsi hajúnak, bár volt olyan is, aki a göndörnek egy óvszert(???) csúsztatott oda. Fél kettőig egyfolytában dedikáltunk (hihetetlen, de rengeteg olyan One Direction-rajongó volt, aki a könyvemmel a kezében érkezett), amikor is bejelentették, hogy tartunk egy félórás ebédszünetet. Nagy sóhajjal dőltem hátra, amíg kihoztak elénk egy-egy tányér palacsintát. A helyiségben tartózkodó rajongóknak kiadták az utasításokat, hogy akinek már aláírták az albumot és/vagy a könyvet, távozzon, akinek meg még nem, az vonuljon át a szomszéd terembe, így újra csak tizennyolcan maradtunk; a banda, mi, Jasékkel és a tíz biztiman.
   - Öhm... Scar, nem hiszem, hogy te ebből tudsz enni... - húzta a száját Cat - mogyoróvajas a pali.
   - Ó, a rohadt életbe... - tettem a gyomromra a kezem - pedig a belem kilyukad, annyira éhes vagyok!
   - Mi a gond? - fordult felénk Zayn, és a mellette ülő szőke srác... aki már beburkolta az ebédjét.
   - Allergiás vagyok a mogyoróra - motyogtam lebiggyesztett ajakkal -, szóval ezt nem tudom megenni.
   - Akkor megkaphatom én? - kérdezte a szőke srác, megnyalva a szája szélét, mire Zayn a mellkasába könyökölt - aú, na most miért?
   - Niall, viselkedjél már! - szólt rá barátja. Ja, tényleg. Niall a neve. Mindegy. Átnyújtottam a tányéromat a szőkeségnek, aki nagy hálálkodás közepette elkezdett kutatni a mögötte lévő fekete táskájában.
   - Hé, őőő... Scarlett, ugye? - kérdezte. Felé fordultam - hogy állsz a krémsajt-sonka-uborka hármassal? - mutatott fel egy alufóliába tekert szendvicset.
   - Azt szoktam vacsorázni - feleltem meglepetten, mire Niall felém hajította az ételt - ó! Köszönöm...
   - Nincs mit - biccentett mosolyogva - ha kell még egy, itt van a táskámban.
   - Ja, kösz, nem, egy nekem bőven elég - legyintettem. Nézd már... a One Directionnel spanolok.
A dedikálás további része nem zajlott másképpen, mint délelőtt, és örömmel konstatáltam, hogy egyre többen álltak meg az én asztalom előtt is, hogy aláírjam a könyvet. Jason és Cat elbeszélgettek mellettem, majd kijelentették, hogy elmennek venni valamit inni - hú, hozzatok már nekem egy kólát! - ragadtam még meg barátnőm csuklóját, aki vigyorogva bólintott, majd barátjával kézen fogva kimasíroztak az épületből.
   - Legjobb barátok? - szólalt meg mellettem... Niall.
   - Helyet cseréltetek? - néztem fel egy pillanatra a srácokra, majd gyorsan belefirkantottam a nevem a következő könyvbe.
   - Ja, tudod, néha nem árt a légnyomásváltozás.
   - Igazad van, mert mellettem teljesen más - jegyeztem meg csípősen, mire a szőkeség felnevetett.
   - Hát nem? - vigyorgott, majd köszönt a következő előtte megálló rajongónak. A fejemet rázva óvatosan elmosolyodtam, és én is folytattam a munkámat.
   - Amúgy nem válaszoltál a kérdésemre - jegyezte meg halkan.
   - Igen - feleltem - a legjobb barátaim - erre elmosolyodott. Cat és Jas visszatért, két félliteres megmentő kólával a kezükben. Éppen három lány állt sorban előttem, mindegyiküknél egy-egy példány a könyvemből, amikor haverom elém vágta az italokat - én hős megmentőiiim! - tapsoltam meg a barátaimat, mire a lányok felnevettek. Gyorsan aláírtam a könyveiket, és csináltunk egy közös képet, majd továbbálltak.
Fél hatra már a tömeg nagy része elment, plusz-mínusz negyven ember maradt még hátra, így kibővítettük még tíz perccel a dedikálást. Ezen már nem múlik az ínyhüvelygyulladás, nem igaz? Miután kiürült a terem, George és a banda menedzsere elénk lépett, és körbekérdezett, hogy minden rendben volt-e. Én bólintottam, hogy igen, de Zayn és Niall megemlítették az ebéddel való problémákat... problémámat.
   - Tudtam, hogy valamit elfelejtettem megkérdezni... - csettintett bosszúsan George, de csak legyintettem:
   - Nem gond, meg lett oldva, nem haltam éhen.
   - Jó. De apádnak el ne mondd - mutatott rám, mire felnevettem. Ha nem lenne ez az ember, ki kéne találni.
A dedikálás után elkísértük Catet edzésre, majd Jas-zel beültünk a közeli gyorsétterembe harapni valamit, és elmentünk csavarogni a környékre. Már egy ideje csendben róttuk az utcákat, mikor Jason felém fordult:
   - Te, Scar... - köszörülte meg a torkát - szerinted aggódnom kéne amiatt a Zayn miatt?
   - Hogy érted? - ráncoltam össze a homlokom.
   - Cat... Cat nagyon oda van érte, és... nem akarom elveszíteni, csak mert nem vagyok olyan, mint az énekes csávó. És...
   - Nem fogod elveszíteni - szakítottam félbe - Jas, hidd el nekem, hogy Cat szeret téged. És ennek semmi köze nincs a One Directionhöz. Azért szeret, amilyen vagy. Nem hasonlítgat össze egyik gyerekkel sem a bandából. Mert ha megtenné, azt nekem mondaná. De nem mondja. Amit ez iránt az öt csávó iránt érez, az teljes mértékben egyrészt plátói, másrészt csak rajongás - nyomtam meg az utolsó szót - csak, tudod, a valós szerelem mellé kell egy ilyen is, amiről lehet álmodozni. Mert hidd el, amíg nem voltál itt neki, addig rólad álmodozott olyan durván, mint Zayn Malikről. De már itt vagy neki, és ilyen boldognak még életemben nem láttam, mint az elmúlt egy évben. Emellett meg, ha jól tudom, van is barátnője. Valami... Mixben énekes.
   - Little Mix.
   - Na, igen - bólintottam, mire Jason felnevetett, és a nyakamba akasztotta a karját.
   - Kösz, Scarlett. Nem hiába vagy az egyik legjobb barátom - nyomott egy puszit a halántékomra.
   - Ennek nagyon örülök, de ne nyald fel az arcomat, mint egy kutya - bontakoztam ki az öleléséből grimaszolva, mire hangosan felröhögött - fura, hogy már fél hétkor ennyire besötétedik - néztem fel az égre, mikor visszaértünk Cat táncsulijához.
   - Hát nincs mese, hamarosan jön a tél - sóhajtott jó barátom, mikor kicsapódott az épület ajtaja, és barna hajú barátnőm libbent ki rajta.
   - Annyira hideg van, megzeberedek! - dörzsölte meg a karját, ahogy mellénk lépett - na, induljunk, mielőtt ide fagyok... Scar, te nem fázol? - mérte végig barátnőm az öltözékemet; bakancs, szürke, koptatott csőgatya, fekete, szegecses ujjatlan felső, bőrdzseki.
   - Nem értelek - szorítottam az ajkamat.
Barátaim elkísértek a Sackville Parkig, majd megbeszéltük, hogy ha előbb nem is, de Halloween estéjén nálam találkozunk, majd a parkon átvágva a vöröstéglás épület felé vettem az utamat. Beütöttem a kapukódot, befutottam a bejárati ajtón, fel a harmadikra, és otthon, édes otthon. Aput a nappaliban találtam, a MacBookján pötyögve.
   - Szia! - köszöntem, ahogy ledobtam az előszobában a cipőmet, majd a kanapé mögé szaladtam, átkaroltam apa vállát, és nyomtam egy puszit az arcára.
   - Szia, kicsim! - simította meg a karom, majd félretette a gépét - milyen volt a dedikálás?
   - Jó - és elmeséltem neki mindent... a palacsinta-esetet leszámítva, majd megcsináltuk együtt a vacsorát - ami a rendelt pizza megmelegítéséből állt. Megnéztük a CSI: Miami premierrészét, és a riasztót beüzemelve aludni tértünk. Még a telefonomról felugrottam Twitterre, és meglepetten konstatáltam, hogy veszélyesen sokat nőtt a követőim száma, és az üzenőfalamat is elárasztották olyan posztok, minthogy "egyszerűen IMÁÁÁÁÁDOM az Idegen-t! Legjobb könyv", de akadt olyan is, aki a One Directionnel hozott összefüggésbe, megemlítve, hogy milyen jól elvoltam Niallal és Zaynnel, így az a kérdés is felmerült, hogy Directioner vagyok-e. Egyetlen posztban válaszoltam ezekre a kérdésekre:
Nézzetek rám: Directionernek tűnök?:D Nem, nem vagyok az, de nincs bajom azokkal, akik szeretik őket. Az lb-m is odavan értük. Én nem. #zenetolerancia