6.fejezet

Az őszi szünetet tanulással töltöttem - a töritanár gigatézét igért november hatodikára -, Catékkel jártam el ide-oda, esténként apuval voltam és sorozatokat néztünk, a dedikálás óta George-dzsal naponta beszéltem egy-egy apróság miatt, a szabadidőmben pedig elkezdtem az Idegen második részét kidolgozni. Így nem meglepő, hogy észre sem vettem, és már 31-e lett. Én pedig megfeledkeztem a jelmezről, amire csak akkor döbbentem rá, amikor ajtót nyitottam Catnek.
   - Hát te mi vagy, az utolsó szamuráj? - mértem végig talpig feketébe öltözött barátnőmet.
   - Neeem, te hülye! - legyintett nevetve - nevemből adódóan - nyomott a fejébe egy cicafülekkel díszített hajpántot - Macskanő vagyok.
   - Elmés - bólogattam, becsukva magunk után az ajtót - kérdés: ez az elmúlt három évben miért nem jutott eszedbe a Törpilla-szerkó helyett?
   - Mert nem kék - kaptam Cattől a számára teljesen logikus választ. Merthogy a kedvenc színe a kék. Én kérek elnézést - és te mi vagy? Szobafogságban ülő tinédzser? Ötletes - mosolygott kedvesen, ahogy levágódott az ágyamra. Összeszorítottam a számat - elfelejtetted, mi? - sóhajtott, és mikor bólintottam, könyékig a táskájába nyúlva kirántott egy fekete, vékony motoros bőrdzsekit, és hozzám vágta. Egy mélybordó pók volt a hátára festve.
   - Hát ez? - engedtem le magam előtt a ruhadarabot, hogy barátnőmre tudjak nézni.
   - Így egy vöröspókos bőrdzseki. A fekete gatyáddal és a vörös topoddal meg Fekete Özvegy-jelmez, amihez megy a bakancsod.
   - Te imádsz engem! - hitetlenkedtem.
   - Még szép, miattad van barátom! - nevetett - na, sipirc öltözni.
   - Amúgy honnan jött a szuperhős-jelmez ötlete? - kérdeztem, míg kiástam az említett ruhadarabokat a szekrényemből.
   - Jasonnel csütörtökön megnéztük a Bosszúállókat, és gondoltam, az Özvegy testhezálló lenne neked.
   - Uram, borogass... ugye, Jas nem állít be Vasembernek? - fordultam felé, immár a jelmezemet viselve.
   - Csinos vagy! - biccentett barátnőm - és nem, ne izgulj. Sokkal jobb, mint Vasember - vigyorgott sejtelmesen.

Hát, ezt nem hiszem el... ilyen komolyan nincs! És én ezzel fogok emberek között mutatkozni! Nem is értem, Cat hogy bírja!
Igen, Jasonről van szó. Az én drága, egyetlen, totál idióta legjobb barátomról, aki fogta magát, és beöltözött Bolond Kalaposnak a Tim Burton-féle Alice Csodaországbanból. Ezzel nem is lenne baj, ha nem énekelné üvöltve a Disney-változatból ismert Boldog nemszületésnapot! dalt, mióta kiléptünk a Sackville Parkba.
   - Örülj neki, hogy nem a mesebeli Kalaposnak öltözött be - súgta a fülembe barátnőm - az lett volna az igazi terve, de miattad lebeszéltem róla.
   - És a dalolászás?
   - Arra már én sem számítottam...
   - Remélem, ez az Andy West tart a konyhában gigaméretű ragtapaszt, hogy leragaszthassam a száját ennek a pihentagyúnak - dünnyögtem magam elé, amíg Jas folytatta az énekelgetést.
Pár perc séta után már meg is érkeztünk a házibuli helyszínére. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, és már az előszobában is vagy húszan tolongtak. Lehámoztuk magunkról a kabátokat, majd Jason, egyik kezével Cat vállát, másikkal az én csuklómat fogva, átvezetett minket a nappaliba, ahol már kicsit szellősebb volt a tömeg. Egy magas, szálkásan kigyúrt, sötétszőke srác állt meg előttünk, Chicago Bulls-mezben feszítve.
   - Jelmez-ellenőrzés! - jelentette be túlkiabálva a zenét, majd Jasonre és rám mutatott - elvont Tim Burton-Bolond Kalapos, élethű Fekete Özvegy... és dögös Macskanő - kacsintott Catre.
   - És Michael Jordant imitáló gyökér - erőltettem egy cinikus vigyort az arcomra.
   - Tudod, én vagyok a házigazda - mutatott a mez feliratára a srác.
   - Ó, és ettől most ájuljak el? - vágtam vissza. Mikor Andy West teljes megsemmisüléssel odébb kullogott, Jason magával szembe fordított:
   - Scar, imádlak, hogy előbb reagáltál, mint én, de ha miattad agyonver a következő edzésen...
   - Mivel? Olyan, mint a piszkafa, ráesik egy levél, eltörik a csontja - ráztam le magamról a szorítását - nem lesz semmi bajod. Amelyik kutya ugat, az nem harap.
   - Hány órája nem ittál kólát? - kérdezte fürkésző tekintettel Cat, mire halkan felnevettem - sejtettem - bólintott, majd belém karolt, és megkerestük a konyhát. A pulton rögtön kiszúrtam a konzervdobozos üdítőt, és emberek közötti nagy manőverekkel eljutottam hozzájuk. Felkaptam négyet, és már slisszoltam is kifele a tömegből, vissza barátnőmhöz, aki a helyiség szélén várt meg inkább - sikerrel jártáááál... látom, igen - válaszolta meg rögtön a saját kérdését. Felnevettem, és a kezébe nyomtam az egyik kólát, és Jasnek is passzoltam egy dobozt, majd felbontottam egyet én is.
   - Miért hoztál négyet? - tette fel a számomra teljesen értelmetlen kérdést haverom. Nagyot kortyolva a szénsavas italból leengedtem magam előtt a dobozt, és addig meredtem rá "ezt-most-nem-gondolhatod-komolyan" arckifejezéssel, amíg le nem esett neki, hogy magamra duplán gondoltam. A nappali kellős közepén beszélgettünk, míg meg nem ittuk az összes kólát, amit összeloptam magunknak, majd éppen diszkréten ülőhely után vadásztunk, mikor felcsendült Bon Jovitól az It's my life.
   - Óóó - mosolyodtam el, ahogy meghallottam az első ütemeket.
   - Akkor mégsem ülünk le - biccentett Jas, és azzal a lendülettel megforgatta maga körül Catet, aki erre hangosan felnevetett, és nyomott egy puszit barátja arcára. A szám elején szinte még csak mi táncoltunk, de az utolsó refrénnél mindenki körülöttünk tombolt, közösen üvöltve a dalszöveget. Vigyorogva huppantam le az egyik bőrfotelbe, mikor a zene váltott, és számomra egy ismeretlen szám csendült fel. Cat, persze ismerte, és a karfán mellettem ülve énekelgette a dalt, míg Jason elment nekünk hozni egy-egy kólát. Nem vagyunk nagyon az a piás társaság.
   - Halljátok, itt vannak Ianék is - mutatott a válla mögé haverom, mikor kiosztotta nekünk az üdítőket.
   - Persze, hogy itt vannak, hát a többi buli "gáz" - forgattam a szemem, ahogy az említett osztálytársaink elhaladtak előttünk. Ian talán közülük a legnormálisabb, őt annyira nem befolyásolja, hogy milyen a családod gazdasági háttere... de Drake, aki kiskutya módjára követi minden egyes lépését, na, ő pontosan ilyen. Marcel pedig valamiért nem hajlandó beszélni velem, látványosan kerül, és csak töriken fordul hátra hozzám egy-egy tollért. Fura a gyerek. Mindegy, ők a plázacicák "trófeái", nekik billegnek egész nap a suliban, és teljesen behálózták őket. Bár nekem nem fáj. Nem tartok igényt a klikkükhöz való tartozásra.
Jas letelepedett a bőrfotel másik karfájára mellém, és a háttámlán támaszkodva megfogta Cat kezét a fejem magasságában. Így lazultunk egy jó darabig; Jason, a zenét túlharsogva  teli torokból üvöltötte a Boldog nemszületésnapot! szövegét, amin Cattel annyira röhögtünk, hogy barátnőm lezúgott a fotelről, és ott fetrengett tovább. Kellett egy kis idő, amíg magához tért, de végül nagy nehezen felkászálódott a földről, és visszaült mellém.
   - Édesem, te tiszta hülye vagy - törölgette a szemét, és mikor észrevette, hogy mégis hányan bámulták a manővere óta, zavartan legyintett az emberek felé, és megigazította a cicafüles hajpántját. A tömeg folytatta a táncolást, van, aki össze-vissza rohangált a nappaliból át a konyhába, a piát/barátját/barátnőjét keresve, Andy West a kellemes eszmecserénk után látványosan elkerült minket, Ianéket pedig egész hamar megtalálta az osztály három gráciája a szűk miniszoknyákban és olyan magas sarkú cipőkben, amiben képtelenek menni. Mi, hárman meg csak ültünk a fotelben, és vagy éppen rajtuk röhögünk, vagy egymáson... leginkább Jasonön. Majd egyszer csak a ház minden helyiségében kihunytak a fények, és a lámpákat sebesen villódzó zöld lézercsíkok váltották fel. A zenét egy velőtrázó, horrorfilmekbe illő sikoly szakította félbe, majd egy Skrillex-szám váltotta fel.
   - CSOKIT MINDENKINEK! - rohant be valaki egy Sikoly-maszk alá bújva, és egy hatalmas fekete zacskóból ahova csak tudott, dobálta az édességeket. Engem fejen talált egy Twixszel, Catet meg egy Snickersszel, így rögtön cseréltünk. Jason ölében három kisebb zacskó M&M's landolt, aminek kifejezetten örült. Miután kiürült a fekete zacskó, jólelkű Sikolyunk a DJ-pulthoz lépett, és benyomott egy másik számot, majd hanyattvágta magát a földön, és idegbeteg módjára elkezdett rángatózni.
   - Tudom, nem vagyok túlságosan a mai világ embere... de ez most mit csinál? - kérdeztem Jastől.
   - Ez a Harlem Shake, a lényeg, hogy flashmob-szerűen egyre többen táncolnak...
   - Vagy legalább is mozognak - vágott közbe Cat. Előjött belőle a koreográfus-lélek.
   - Igen - folytatta Jason -, és mindenki más módon.
   - Ahha... - bólintottam - és ezt miért találták ki? Egy Gangnam Style már nem volt elég? Engem már az is mélyen megviselt - tettem a szívemre a kezem, mire barátnőm elkezdett röhögni, majd felbontotta a Twixet, és beleharapott... mindkét csokirúdba, egyszerre - öhm... Cat, megkérdezhetem, hogy te mit csinálsz? - szorítottam össze a számat.
   - Nem értelek.
   - Szerintem a csokira érti - segített ki Jas - hogy eszed te azt a szerencsétlent?
   - Mi az, hogy "szerencsétlen"? Így legalább egyikőjük sem lesz magányos! Harry Styles-elv - vonta meg a vállát barátnőm. Haverommal összeakadt a tekintetünk. Láttam rajta, hogy még mondani akar valamit, de lesütöttem a szemem, hogy inkább hagyjuk rá.
Fél egyig maradtunk a buliban, de utána elkezdtek hazaszállingózni az emberek, így mi is leléptünk. Jason elkísért minket a Sackville Park bejáratáig, ami előtt apuja várta kocsival. Elbúcsúztunk egymástól - a gerlepárnak ez beletelt pár percbe -, majd megvártuk, míg elhajt a kocsi, és átsiettünk a vöröstéglás épülethez. Amíg én a kapukóddal bajlódtam, Cat a vastagon felhőkkel borított eget kémlelte. Mikor sikerült beütnöm a számsorozatot, és kinyitottam a főbejárat nehéz ajtaját, barátnőm felvisított:
   - Híí, havazik!
   - Na, szuper... tűnés befele - és betoltam a házba.